Life as a Lannister

Independent Woman

Másnap reggel Nagyatyám a sátrában várt. Szép napunk volt, napsütés, kevéske szellő és egyetlenegy felhő sem volt az égen. Viszont mikor a sátorba értem mintha egy jéghideg, fagyos szobába értem volna. Atyám és nagyatyám egymást fürkészték és csak akkor kapták el a fejüket mikor beléptem a sátor ajtaján.
- Jó Reggelt mindenkinek! Nagyapa hivattál?!- Tyrion arcán fáradt mosoly terült el, miután leültem mellé.
- A vadak, akiket atyád magával hozott az elővédben fog harcolni.
- Hát ez remek, inkább ők mint mi.- mondtam mosolyogva, ám miután körbenéztem a mosoly lefagyott az arcomról.
- Csak akkor hajlandóak ezt megtenni ha Tyrion is velük harcol...
- Nem!- pattantam fel ingerülten.- Semmi esetre sem! Tyrion nem tud harcolni! És nem is fog főképp nem az elővédben.
- Isabelle...-kezdett nyugtatni atyám.
- Nem Tyrion, ezt nem fogod megtenni!
- Nincs más választásunk. Harcba küldenéd a saját embereidet csak azért mert Tyrionnak harcolnia kéne?! A vademberek elintéznek mindenkit és Tyrion pedig meghúzza magát a háttérben.- Tywin ellenmondást nem tűrő szemekkel nézett rám. De engem nem érdekel mit akar! Ő nem az apám és nem parancsol nekem. Sajnos Tyrionnak igen így más megoldást kellett kitalálnom.
- Rendben!
-Rendben?!-kérdezte nagyapa kétkedve.
- Igen rendben! De akkor én is az elővédben leszek!
- Nem!!-kiáltottak rám  egyszerre.
- De igen! Ha Tyrion ott küzd vele tartok, és megvédem az embereimet, ahogy azt mondtad!
- Isabelle...
- Erről nem fogok vitatkozni! Megyek és inkább gyakorolok.-majd felpattantam és kiviharoztam a sátorból.
Tywin nagyúr nem szereti apámat, hisz mint tudjuk szerinte megölte az anyját. Miután megöltem nagyapa parancsnokát, elnyertem tiszteletét és azóta sajátjaként nevel. Én lettem az akivé Tyrion sohasem válhatott az adottságai miatt. Viszont én apám lánya vagyok, és nem az övé! És ezt sokszor elfelejti, ilyenkor általában dönteni akar helyettem amit én nem tűrök meg! Apám szabadszelleműnek nevelt, mindig azt mondta csináljam azt amit jónak látok. Ha Tywin Lannister meg akarja ölni apámat előbb velem kell végeznie!
- Mit kóborolsz erre kicsilány?- a gondolataimból egy ismerős hang térített vissza.
- Kicsilány? Mondd csak mit képzelsz kivel beszélsz?- kérdeztem Bronnt.
- Ne harapj egyből Lannister hölgyem egy szimpla vicc volt az egész.-emelte fel a kezét védekezően.
- Nevetek tán?!
- Valami baj van?- vizslatott azokkal a nagy barna gyönyör... na szóval a szemeivel.
- Mit érdekel ez téged? Menj és inkább keresd meg atyámat ő talán szívesen lát majd téged. Engem meg igazán békén hagyhatsz! Nem vagyunk egy súlycsoport.
- Tegnap még máshogy vélekedtél.- húzta pimasz mosolyra a száját.
- Ó kicsi zsoldos katonának elment a picike esze. Azt hiszed érdekelsz?!- nevetésben törtem ki amitől ő egy kicsit összezavarodott.
- Ó, ha látnád a fejed most. Na idefigyelj!-hajoltam hozzá közel.- Gyorsan felejts el, mert én nem adhatok neked mást csak szomorúságot és bonyodalmakat. Gondolom ezeket nem szereted. Szóval foglalkozz a saját dolgoddal és én is azt teszem!
- És mi van akkor, ha imádom a szomorúságot és a bonyodalmakat?!-kérdezte és az a pimasz mosoly megint! Megőrít az a mosoly... De el kell őt felejtenem! Én egy Lannister vagyok! Egy kíváló harcos és egy kíváló csalàdból származom! Tywin sohasem engedné , hogy hozzá menjek egy zsoldoshoz és ha egyszer is rajtakap minket akkor Bronnak annyi, mint ahogy anyámnak is az volt!
- Akkor drága barátom te nyakig benne vagy a szarban.....