Life as a Lannister

The new guy

Háború.. nem egy vicces dolog főleg akkor ha az apád megmentése miatt robban ki. Az elmúlt napokban senkivel nem beszéltem, nem aludtam, alig ettem, csak gyakoroltam és gyakoroltam. Bármit képes lettem volna megtenni annak érdekében, hogy megmentsem Tyriont... Tudtam, hogy nem bánnak vele jól és hogy valószínűleg nincs jó állapotban, és emiatt nagyon ideges voltam.
Ám egyik nap egy fontos hírt kaptunk...
-Hivattál Nagyapa?!-kérdeztem indulatosan.
-Hírt kaptunk...
-Apáról?!-türelmetlenkedtem.
-Nem... Lord Eddard Starkrol.
-Meghalt.-mondta Jaime aki pont a pillanatban toppant be a sátorba.
-Ès ez nekem miért is jó?-nem örültem , hisz Tyrion még mindig valószínűleg bajban van.
-Hát nem érted?Catelyn Stark és a kölykei elveszítették azt amiért egész idáig küzdöttek! A háború lassan véget ér és Tyrion is haza tér!-Jaime boldog volt és én nem értettem miért.
-Neked teljesen elment az eszed?!-ordítottam Jaime.- Most még jobban fognak küzdeni ellenünk! Mond csak te mit tennél ha atyádat megölnék a Starkok? Hmm.. most meg miért némultál meg?-ideges voltam... nagyon...
-Bosszút forralnék...-sütötte le a szemét.
-Egy zseni vagy Jaime.- felpattantam és kifelé igyekeztem a sátorból.
- Hova igyekszel kis Hölgy?!-kérdezte nagyapa.
-Megkeresem az Apámat, ha már Joffrey ennyire elrontott mindent!
- És ezt mégis hogy tervezed?-cinikus volt.
- Egy Lannister mindig megfizeti az adósságát. Ne hidd hogy csak neked vannak kapcsolataid és szövetségeseid! Ha kell cserét ajánlok, magamat Tyrion helyett! Bármit meg fogok tenni...
- Nem méssz te sehova! Itt van rád szükség! Meg fogjuk menteni atyádat ÍGÉREM!-hű ha maga a nagy Tywin Lannister ígér neked valamit az egy nagy szó!
- Rendben! Megyek gyakorolni.

Teltek múltak a napok és én kezdtem egyre kétségbeesettebb lenni. Ám ekkor megláttam egy ismerős arcot közeledni felém.

-Tyrion?!-rohantam oda hozzá.
-Isabelle!-úgy öleltem magamhoz apró testét, mint még soha. Annyira hiányzott de annyira... Ám nem volt egyedül.
-Te ki vagy?-fürkésztem az idegent. Magas volt és edzett. Tyrion korabeli lehetett barna hajjal és harci sebekkel az arcán. Barna szemei a lelkemig hatoltak. Egy pillanatra elgyengültem.
-Feketevízi Bronn vagyok Hölgyem! Te biztos Tyrion lánya vagy.-mosolygott rám.
-Ő mentette meg az életem.-mosolygott Tyrion is. Én elfintorodtam.
- Ő?! Érdekes... Mesélj el mindent!
- Elmesélek mindent, csak előbb atyámhoz kell mennem, addig te mutasd meg Bronnak a sátrát kérlek. Ott találkozunk!
-Rendben!-majd mégegyszer megöleltem.

A sátrak között sétáltam Bronnal aki valamiért nagyon jó kedvében volt.
-Mégis mi az istent mosolyogsz?-kezdtem elveszíteni a türelmem.
- Bocsásd meg ha megbántottalak valamivel, nem állt szándékomban! Csak nem ilyennek képzeltelek el atyád leírása alapján.-majd végigmért. Zavarba ejtett a pillantása.
- Miért mit mondott?
- Hogy egy kis lánya van, aki nagyon bátor és önfejű és mindig azt csinálja amit nem kellene. De én egy érett nőt látok aki nagyon nagyon makacs és könnyen zavarba ejthető.-félmosolyra húzta a száját.
- Ó igen?!-tetszett a játék. Közel hajoltam hozzá annyira, hogy csak miliméterek választották el ajkainkat.
- Na és most ki van zavarban?-kérdeztem tőle, majd előbb a szemébe majd a szájára néztem. Zavarba hoztam... és ez tetszett! Nagyon nyelt majd mielőtt válaszolhatott volna én szólaltam meg.
- Ott a sátrad!-majd mielőtt még köpni nyelni tudott volna elrohantam...