A múlt héten még nyolcan voltunk az osztályban, most már csak heten. Az egyik gyerekemet elköszönés nélkül kiiratták költözés miatt. Mondta nekem, hogy lehet, eladják a házat és mennek vidékre, de minden gyerek mondd ilyeneket, hogy nem járok többet ide, hogy elköltözünk Kanadába, hogy másik iskolába járok jövőre, és egy idő után nem hisz nekik feltétlenül az ember. Aztán ez a fiú mégis igazat mondott. Az egyik legnagyszájúbb, legértelmesebb gyerekem volt, akivel minden délután komoly Snapszer és Zsír meccseket vívtunk a magyar kártyával. Amikor utoljára találkoztunk, akkor nem akart játszani semmit, morcos volt, kapucnit a fejébe húzva feküdt a padon, hiába kérdezgettem, baj van-e, nem szólt semmit.
Aztán betegek lettek a gyerekeim, táppénzre mentem három napra, és a hét további részében nem láttam, így lemaradtam róla örökre. Az osztályt is megviselte, hogy szó nélkül eltűnt, az egyik lánnyal nem bírok azóta, a többiek csak mondogatják, hogy hiányzik.
Miután megtudtam, hogy nem jön többet, azt álmodtam, hogy elveszett, nem ment haza és éjjel, a teljesen sötét Pest utcáiban őt keresve szaladgáltam fel-alá. Ha rágondolok, még mindig összeszorul a mellkasom. Nehéz elhinni, hogy valaki csak így búcsú nélkül eltűnt az osztály életéből. Pedig minden elmenő diáknak mindig tartunk búcsúnapot, elköszönést, ölelgetést. Fáj, hogy kimaradt.
Vajon mit érezhet ő? Vajon jó helyen lesz-e az új iskolában?
KAMU SEDANG MEMBACA
Tanárnak lenni, amikor
NonfiksiAz LMBTQ könyvem fele nagyjából a tanárságról szól. Ma rájöttem, minden nap tudnék ezzel kapcsolatban írni valamit. Hát akkor miért ne, legalább addig, amíg a hosszabb lélegzetű művek készülnek a háttérben. A borítókép a munkahelyemről van.
