Egy régebbi írásomban említettem a régi tanítványomat, aki visszajött bocsánatot kérni. Azóta kétszer járt bent. Ilyenkor nálam tölti a délutánt, míg a diákok tanulnak (és közben fontos kérdéseket tesznek fel neki, mint pl. hány éves, hogy hívják, mit dolgozik, cigizik-e, lehet-e tegezni), addig mi lefutjuk a köröket, hogy:
- Ki hogy van?
- Hogy megy a munka?
- Jól vannak-e anyuék/a gyerekeim?
- Mi újság a volt osztálytársaival, akiket tanítottam?
És újra megbeszéljük, milyen jó volt ide járni. Ezután hallgat egy kicsit, aztán megtudom, miért jött:
- Abigél néni, maga mit csinálna, ha kiderülne, hogy a lány, akivel két éve jár, megcsalta a legjobb barátjával?
Hát, elmondtam, mit tennék.
Másodszorra barátnő nélkül jött vissza. Az új kérdése:
- Abigél néni, maga megtartaná-e az olyan barátokat, akik mindig beleviszik a rosszba, vagy inkább kilépne közülük, még akkor is, ha így egyedül marad?
Elmondtam a véleményemet. Remélem, most is megfogadja. És azt is, hogy egy darabig nem látom, mert akkor talán minden rendben van.
Az pedig, ha belegondolunk, végtelenül szomorú, hogy ennek a huszonpár éves fiúnak senkije nincs, akivel megbeszélhetné ezeket, hanem hozzám jön vissza. Én meg elmondom, amit gondolok, megölelem és útjára engedem. És olyan szívesen felmondanék most megint, de eszembe jut, hogy mi lesz, ha bejön, és már én se leszek neki ott. Akkor ki marad?
Vajon meddig engedhetem meg a luxust, hogy a volt és jelenlegi diákjaimat helyezem magam elé, a családom jóléte elé?
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Tanárnak lenni, amikor
Kurgu OlmayanAz LMBTQ könyvem fele nagyjából a tanárságról szól. Ma rájöttem, minden nap tudnék ezzel kapcsolatban írni valamit. Hát akkor miért ne, legalább addig, amíg a hosszabb lélegzetű művek készülnek a háttérben. A borítókép a munkahelyemről van.
