Tanárnak lenni, amikor

09.08.

Elég sokat gondolkodok mostanában. Főleg azóta, hogy véletlenül hallottam, ahogy az egyik kollégám azt mondta a diákjaimnak(!), akik szép csendben sorakoztak, hogy úgyis káosz lesz az osztályban most, hogy Abigél néni lett az osztályfőnök.

Az egyik legjobb dolog következett ezután: az egyik autim, akivel nehezen kapcsolódok, felcsattant, hogy "Nem lesz, mert Abigél néni nagyon jó tanár!"

Sokat gondolkodtam azon, vajon én vagyok-e a jó, aki kapcsolódok hozzájuk ezer szinten, vagy azok a kollégáim, akik megmaradnak száz százalékban a tanári szerepkörükben. És mindig nagyon bizonytalan voltam ebben - szerintem írtam is erről. De ez az eset valahogy helyretette a dolgokat. Soha, de soha nem tudnék olyan tanár lenni, aki katonás rendet tart, de közben a gyerekek előtt fúrja a másik pedagógust. Hiszen a gyerekek úgy tanulják meg tisztelni az adott tanárt, ha az a tanár vérrel és verejtékkel leharcolja az összes kis csatáját, illetve ha ebben támogatást kap más kollégáktól, akik hagyják, hogy le tudja ezeket harcolni. Volt két borzalmas évünk, és most mintha nyugodtabbak lennének (és amint ezt leírom, tudom, hogy arra fogok ma bemenni, hogy volt valami balhé :D). Erre egy kolléga, aki soha az életben meg sem dicsérte őket, most még azt az első kis dicséretet is képes így átadni.

Nem, soha nem akarnék ilyen tanár lenni.

Most már csak el kéne ezt engednem, és nem gyomorideggel várni azt a heti egy tesiórát, amit ezzel a tanárral töltenek a gyerekeim.

És egyébként egyelőre tényleg nyugalom van, bár főleg azért, meg az ügyeletes hőbörgőm még nyaral a héten. A két új gyerekem próbál beilleszkedni.

Az egyikük soha sem tanult osztályközösségben, mindig csak egyéni tanrendben - magántanulóként. Most, 15 évesen rakták be egy osztályba, hozzám. Tudjátok, mi volt a tanáriban már első nap? Hogy ez a gyerek mennyire buta, mennyire udvariatlan, honnan jött, barlangból, minek van ez itt - két kedves kollégám, az egyik a korábban fent említett. Aztán mikor árnyaltam a helyzetet, kicsit lenyugodtak. Hogy jé, ez a gyerek semmit se tud, egyetlen szabályt sem, ami az osztályban szokott lenni, jé, hát ezért viselkedik így. És én beszélek, én nem ülök csendben a szünetben a tanáriban, hanem mondom, hogy az új gyerekem megtanult jelentkezni, hogy az új gyerekem csendben megtanult sorakozni, hogy megvárja a többieket az evéssel, mert ezeket nem csinálta a hét elején. Mert muszáj elmondani, hogy jé, ez az új gyerek nem buta!

Egy másik gyerekemet ma műtik, altatásos szájsebészet műtés. Drukkolás van, tudom, hogy este már írni fogok nekik, hogy hogy ment. És szerintem ilyennek kell lennie egy osztályfőnöknek.

Aki meg ezzel nem ért egyet, azt leszarom.