Tanárnak lenni, amikor

05.27.

Az egyik ovis anyuka mesélte, hogy a nagyobb lánya, aki harmadikos, ma sírva ment haza, mert piszkálták a ruhája miatt a többiek. Ezzel kapcsolatban rengeteg mindent tudnék mondani, onnantól kezdve, hogy miért öltöztetjük a gyerekeket kis felnőtteknek, azon át, hogy mennyire durvák és gonoszak tudnak lenni a gyerekek egymással egészen addig, hogy kinek a felelőssége lenne megtanítani, hogy a gyerek ne bántson másokat, de inkább a mi iskolánkról beszélek.

Nálunk nincsen piszkálódás, lenézés, kinézés. Senkit sem érdekel, hogy a piacon, a kínaiba, a h&mbe vagy a Zaránál veszi-e a ruhákat. Nagyon érdekes módon még a hetedikes-nyolcadikos lányokat sem. Leginkább azért, mert 80%-ban mindenki szegény. Ahol az a lényeg, marad-e hó végén vacsorára való, ott a ruha nem fontos, az csak valami, amit magadra veszel, hogy a társadalmi normáknak megfelelj. Én is így nőttem fel.

És ez a ruha, meg szegénység téma eléggé érdekes, mert az ember, főleg ha pedagógus, ott segít, ahol tud.

Úgyhogy íme pár dolog, ami sem az én, sem a kollégáim munkaköri kötelességeiben nincsen benne, mégis megtesszük, hogy a gyerekeknek jó legyen:

- Otthoni ruha, táska, bármi selejtezésénél azonnal végigbeszéljük, melyik lenne jó melyik gyerekre és vajon elfogadná-e. Ha igen, akkor mehet.
- A tornatanáraink számtalan alkalommal szereznek cipőt, tornacipőt, meleg ruhát korcsolyára a gyerekeknek.
- Ha egy gyerek nincs befizetve, akkor is eszik. Ilyenkor, ha van maradék, abból adunk. Vagy tanárnéni ebédből kap. Vagy maradék reggeliből kap. Kiizzadjuk. Ha tudjuk, hogy valaki nincsen befizetve, úgy készülünk. Ma pogácsát vittem nekik, előtte a komplett ebédemet adtam az egyik gyerekünknek, nyilván azzal a szöveggel, hogy jól laktam, úgyis kidobnám, így megette. És nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megteszi.
- A gyerekeknek egy csomag színespapírt, egy csomag rajzlapot és két ragasztót kellett behoznia, ja meg körzőt és vonalzót és ceruzát. De kb. minden mást mi állunk. Hogy miből? Saját pénzből, nem iskolaiból. Tizenezreket hagyunk a papírboltban, amit sose fizet ki nekünk senki. Mert ha megigényeljük, az hetekig tartó folyamat. Három hónapja várunk két elemre az informatika terem egeréhez. Nyilván vettünk bele azóta sajátot, saját pénzből, de ha nem vennénk, nem lenne informatika óra.
- Füzetet is osztunk ingyen, mindent elteszünk, mert később még jól jöhet és jól is jön.
- Az iskolai társasok, kártyák, játékok felét mi vittük be. Ugyanígy ez a könyvekre is igaz.
- Napokon át filozofálunk a gazdaságis nénivel, hogyan oldjuk meg, hogy mindenki időben be tudja fizetni az ebédet.
- Számtalan emailt írunk mindenről, ami nem is lenne dolgunk. Képeket, rajzokat kúldözgetünk, figyelmeztető és kérlelő üzenetet írunk. Behívunk és megbeszélünk. Anyukákat és gyerekeket ölelgetünk.

És ez az egész rendszer csak azért csordogál valahogy, mert mi elvisszük a hátunkon. És akkor kapunk ezer forintot. És azt a két igazgatót, aki elmondta a sajtónak, behívják a minisztériumba legorombításra. Akkor adjanak egy milliót fejenként és azt büszkén lehet mellet verve elmesélni és lecikkezni.

Hányinger. Csak a gyerekeket sajnálom. Meg a szülőket sajnálom. Meg magunkat, akik úszunk az árral szemben. És még csak most jön a neheze, most fognak a legtöbben belefulladni. Jó lesz.