Ne hagyj el! | Befejezett |

2. fejezet

Mivel már a suli folyosóin sétálok, nyilván eszembe jutott!
2021. augusztus 3-án, reggel szörnyű telefonhívást kaptam. Lucy anyja volt az. Még sosem hívott!

-Ó, szia Avery! Hál' istennek, hogy felvetted - hangzott a telómból Miss Bell hangja. Ma valamiért nem zengett olyan vidáman, mint szokott. Sőt nem is volt vidám. - Nem tudom, hogy a szüleid mondták-e, de Lucy tegnap éjjel elszökött, legalábbis eltűnt - itt már nem bírta tovább, nyilván nagyon felzaklatta ez az egész és sírni kezdett. Miss Bell sosem volt valami erős idegzetű nő. Imádta a gyerekeit, tűzbe ment volna értük. Nem úgy mint az én szüleim...

-Nem tudod véletlenül hova mehetett?
Én megkövültem álltam a konyhapult mögött. Lucy elszökött? De hát miért tett volna ilyet? Kerestem a szavakat.. vajon mit is kéne mondanom? Miss Bell kitartóan, szipogva várt a válaszom a kagyló túloldalán.

-Nos, öhh.. én.. nem tudtam..- motyogtam, mintha ennyiből ki lehetne szedni azt, hogy nem tudok semmit erről. Meglepődésemre megértette:

-Semmi baj, drágám! Ha tudsz valamit csak hívj, rendben? -szipogott még kettőt- a rendőrség majd segít nekünk megtalálni!

Letette. Ashley már 5 perce abbahagyta a piritósa rágását, pedig még a szájában volt. Elég undorító látvány nyújtott így.-Lucy eltűnt?-kérdezte úgy, mintha én már hetek óta tudtam volna róla. Viszont tényleg fogalmam se volt mit akart ezzel elérni Lucy. Bár lehet nem ő szökött el, hanem mondjuk elrabolták, ami valljuk be nem javít a dolgon, de szerintem semmiképp nem ment volna el. Megvolt a jó élete, semmi oka nem lett volna elmenni. Legalábbis akkor még ezt gondoltam.

Nem válaszoltam, inkább gonodlkodni kezdtem. Anya és Apa már rég nincsenek itthon, korán indulnak a munkahelyükre, ezért mindig Ashleyvel együtt kelek fel, csinálok reggelit stb. Anyáék vajon tudnak róla? Megkérdeztem a húgom.

-Nem tudom, de nem hiszem - válszolta.
Ashleyvel naggyából jóban voltunk mindig, korához képest éretten viselkedik és intelligensen gondolkodik.Rengeteg közös emlékem van vele, ami hát nem meglepő hisz a húgom. Amikor még kicsi volt nehezen fogadtam el, hogy anyáék minden figyelmüket rá szentelik, és nem rám. Kiskoromban elég keveset foglalkoztak velem ahhoz, hogy megutáljam az akkor még csecsemő kishúgom aki elvette azt a kis kevés figyelmet is. Ahogy nőttem kezdtem egyre önállóbb lenni és már nem bántam, hogy anyáék nem foglalkoznak velem. Pár percet minden nap beszélünk, ami már haladás mert teljesen eltávolódtam tőlük. Velük ellentétben ahogy nőttem, Ashleyt annál joban megszerettem. Nagyon édes kislány volt. Sokat játszodtam vele mire 3-4 éves lett, alig tudtam betelni vele. Még mindig olvadozok az édes kis kacagásától, ami olyan igazán kislányos. Mai napig ha nem tud aludni átjön hozzám és velem alszik, ami eredményezheti azt, hogy egész éjszaka nem alszok mert rugdos, vagy van olyan is amikor nagyon édesen egy helyben marad és tudunk normálisan aludni. Néha azért ma már ijesztő tud lenni, és túl hiperaktív. Nem töltök már vele olyan sok időt, de még mindig úgyanúgy szeretem, csak hát mostanában gyakran kel ki belőle a kisördög.

3 hónappal később...

Az élet Lucy nélkül gyötrően kínzó és unalmas volt. Már eltelt 3 hónap mióta eltűnt. Senki nem találja. Mi történt vele? Elszökött, elrabolták (bár a rendőrök nem találták nyomát erőszakos behatolásnak), de mindenestre eltűnt. Szóval senki se tudta mi történt pontosan. Mint eegy jó barát  kezdetben viccelődtem az eltűnésével, hogy végre nem idegel ki meg majd úgy is visszajön, de azért lassan én is elkezdtem aggódni. Ez így 3 hónap után már nem tűnt úgy, mintha valami kis csínytevés lenne amivel meg akar bennünket viccelni. 
De így röviden és tömören ez volt a tragédia:
eltűnt egy iskolás lány St. Widra környékén - szólt a rádióban, a hírekben, az újságoban és az interneten. Engem mint legjobb barátot hogy ért? Őszíntén szólva: meglepődtem. Soha, nem is említettünk egymásnak olyat, hogy elmennénk. Jó, lehet néha, egyszer-kétszer előjött, hogy mit fogunk csinálni suli után, melyik gimibe megyünk, meg hasonlók - tehát beszéltünk a jövőről és a terveink közt volt, hogy a gyerekeinket már nem itt neveljük fel, dehát az azért még elég messze van. Minden kis "tervünk", amit beszéltünk a jövővel kapcsolatban, a nagyon messzi jövőről szólnak.

Miss Bell felvilágosított engem és a várost arról, hogy ha az elkövetkező pár napon belül nem kerül elő, akkor halottnak nyílvánítják. de a rendőrség természetesen még tovább fogja keresni. Persze, persze... Mennyire szabályos ez? Szerintem semmennyire, de az nyilvánvaló, hogy ha nem kerül elő semmi Lucyra utaló dolog, az rossz fényt vet St. Widra városkájára. Ezt én így elég undorítónak tartottam. Ezt nem is rejtettem véka alá; az első utam ezek után a rendőrségre vezetett. 

-Ezt így nem gondolhatják komolyan -korholtam le az amúgy nagyon csúnyán néző rendőr tiszteket, akik a rendőrség épülete előtt álltak - az a lány nem halott még, így nem nyílváníthatják halottnak!

-Sajnálom kislány, de ezt te csak úgy nem mondhatod meg nekünk -mondta a jóképűbb. Ketten voltak.

-Ez akkor sem szabályos! -a kezemmel vadul hadonásztam magyarázás közben, de sehogy sem tudtam velük egyetérteni. Végre eszembe jutott a legegyszerűbb ötlet amit kitudtam találni. A rendőrök ugyanis nem tudták hány éves vagyok, kb. 9-nek nézhettek (sosem voltam valami magas). Elkezdtem sírni tehát. Az uraknak egyből megenyhült a szívük.

-Jól van, jól van, nyugi. A legtöbb amit tenni tudunk az az, hogy kérünk még pár nap haladékot. Sajnálom, de ez nem a mi hatáskörünk.

Igazából már ezért is megérte elmenni oda. De a sulinkban nem sok fejlődést értem el ezzel. Ott már halottnak volt tekintve: a földszinten felállítottak neki egy négyszögletű kisasztalt; fölé a falra egy nagy kereszt van felakasztva, egy viszonylag nagy képet állítottak az asztalra a falnak döntve és egy feliratot:

Nap, mint nap rengeteg koszorú gyűlt az asztalon és az asztal alatt. Szörnyen éreztem magam emiatt. Igazságtalan volt minden!