Ne hagyj el! | Befejezett |

3. fejezet

Feltűnt, hogy a családommal már azt a pár szót sem beszéljük, amit eddig azért nehezen, de megbeszéltünk. A Miller családban már senki nem volt kíváncsi a másikra. Elfogyott a türelmem, nem válaszoltam már az Ashley által feltett kérdésekre sem.
A Bell család sem járt jobban; lelkileg teljesen összetörtek, a városban sokan gyászoltak.

-Szia Avery!
-Jó reggelt, Mr Parker! -köszöntem vissza az idegesítő földrajztanáromnak, Parkernek.

-Tudod engem nagyon foglalkoztat a téma Lucy eltűnésével kapcsolatban. Kétlem, hogy meghalt volna. Szívesen segítenék a rendőröknek megkeresni. Szerinted hova menne el, ha elszökne?

Lázasan töprengtem a kérdésén, amit már vagy ezerszer megkaptam. Miért lett Parkernek hirtelen ilyen fontos Lucy? Emlékszem, régebben teljes szívből utálták egymást.
 
Hirtelen beugrott. Tudom már hova mehetett Lucy!

-Nem, fogalmam sincs - siettem a válasszal és ott hagytam a döbbent tanárt.

Ami beugrott pedig nem más, mint egy régi mondóka, amit együtt írtunk:

Egy hely van hol lehetek,válaszra se várva, ott keress!
Kettőnk titka ez a hely,
más nem tudja, csak gyere!
A tó vizét melengető napsugár,
Búvóhelyem ajtaját kitárom tehát!

A tó mellett! Ott van! Ott kell lennie! Tehát mégis tervezetten, magától szökött el. Kíváncsi vagyok mi késztette erre a tettre. Egyébként előbb is rájöhettem volna erre a versecskére, hisz ő akarta annyira, hogy írjunk erről egy verset.

Az ágyam szélén ültem és gondolkodtam ezen. Éjszaka volt már, az éjfélt vártam. Arra gondoltam, hogy elmegyek megkeresem azt a helyet, amiről írtunk a versben. Azért megyek későn, mert véletlenül sem akarom, hogy valaki meglásson, nem akartam így terhet hozni Lucy fejére. Semmi kedvem menni, de az adrenalin és vágy belülről már széttépett lassan, ezért nem kínoztam inkább magam tovább. Ha nem akartam volna bevallani, akkor is tudtam mélyen, hogy azért el akarok menni, még ha hisztizek is, hogy veszélyes.Végülis milyen nyomozó lesz belőlem, h nem merek kockázatot vállalni. A hátizsákomba mindent bepakoltam, ami kellhet: zseblámpát, egy esőkabátot (ne kérdezzétek), muffint (ha esetleg bent ragadnék), egy zsebkés (kitudja kivel találkozok majd), meg egy kevés gyógyszer, az mindig kell. Izgatottan vártam, hogy éjfélt üssön az óra.

Mikor idő volt végre, a lehető leghalkabban léptem ki a frissen nyírt pázsitra. Már csak az kéne, hogy anya felébredjen, nagy balhé lett volna. Anya egyébként elég szigorú, fegyelmezett nő, gyakran csinált bolhából elefántot, ha valami rosszat csináltam vagy csináltunk. Sosem volt se vele se apával jó a kapcsolatom, de azt  nyugodt szívvel bevallhatom, hogy apával azért jóval családiasabb a légkör köztünk, mint anyámmal.

Az St. Widra tóhoz mentem. Amikor kicsik voltunk, felfedeztünk a tótól nem messze egy csapóajtót, amit belepett a moha, a fű, meg mindenféle gyom. Lementünk. Egy régi pincében találtuk magunkat, ami a mi szépítgetésünk nélkül is elég klasszul nézett ki, olyan igazi búvóhely volt. A falak pókhálósak és koszosak, régi képek lógtak rajtuk. Volt bent egy régi, szakadt bőrkanapé, kopott asztal és faszékek. Aznap elhatároztuk, hogy kiszépítjük a helyet. Nagyon sok ideig tartott, de megérte, és ezek szerint most jól is jött. 1-2 hónapja voltam, illetve voltunk itt utoljára. Most már a falak tiszták, tapétázva vannak, a régi képeket kicseréltük az általunk festett képekre. Mindent letakarítottunk és hangulatvilágítással díszítettük a helyet. A kanapére új huzatot vettünk, tettünk rá díszpárnákat meg puha plédeket, takarókat. Mióta megtaláltuk, az a kis szoba volt a búvóhelyünk és rengeteg időt töltöttünk.

 Maga a felújítás is nagyon jó móka volt, egy emlék nagyon megmaradt, talán a kedvenc itt töltött estém volt: Lucyval az az őrült ötletünk támadt, hogy mi lenne, ha levinnénk egy projektort és filmeket néznék. Hát nem mondom, hogy minden simán ment, mert először is odamentünk, de aztán az eszembe jutott, hogy nem hoztunk kaját, ezért az egyikőnknek haza kellett mennie pattogatott kukoricáért. Sorsot húztunk és Lucy vesztett. Na már ott elkezdődtek a gondok, ugyanis kint már sötét volt, mert csak így tudtunk rendesen hangulatot teremteni bent a világítással, és ő meg félt egyedül hazamenni a sötétben. Végül feladtam "okos enged, szamár szenved" alapon, és mondtam, hogy akkor megyek én, végül mégis mind a ketten otthon kötöttünk ki. Felpakoltunk táskákba egy rendes mozizós szettet és hát újra nekilendültünk. Ott már úgy tűnt minden rendben, és ha úgy nézzük rendben is volt, ha leszámítjuk azt, hogy a kanapéra borult fél liter kóla, nem kapcsolt be a projektor és a popcorn teljesen elázott a ráborult kólától. Tehát teljesen feleslegesnek tűnhet, hogy hazamentünk kajáért, ám betettünk egy pót chipset, és ez mentett meg minket.

A hely igazi kialakítóját és jogos birtokosát nem ismertük, de sose látogatták a kuckónkat. Sok csapdát állítottunk az esetleges idegen megtalálóknak. Persze az összeset jól ismerem, ezért könnyen be tudnék ma is menni. És ma meg is teszem!

Mire végre megtaláltam, háromnegyed egy volt. Remegett a lábam az izgalomtól. De annyira, hogy azt hittem leesek a létráról. A helyiség cseppet sem változott. Csak egyetlen változás volt benne:

Egyedül voltam a szobában.