Ne hagyj el! | Befejezett |

19. fejezet

Az érintés után új emlék következett. Ez is szomorú volt, meg az utána jövők is.
Sírva menekültem a suli szekálói elől elsőben, halkan zokogok anyáék első nagy veszekedése után. Persze aztán még nagyon sok ehhez hasonló veszekedés történt, de én már elkezdtem megszokni az ilyesmit. Elkezdtem látni a Scottban csalódott pillanataimat is. A kezdetleges mosolyom lelohadt. Miért látom ezeket?

Ez történik a halál után, emlékeket látok? Egyáltalán meghaltam? Ha nem, akkor mégis mi ez az egész? Túl sok volt a kérdés, ám kevés a válasz.

Egyre sötétebb lett minden. Már csak a rossz emlékeim világítottak. Szánalmasan éreztem magam. Egyszer csak vége lesz az emlékeim sorának... az egész életem lepergett előttem. Már nem hallgattam őket, nem is figyeltem, csukott szemmel feküdtem csak az emlékeim színpadján.
Üresnek éreztem magam, könnyűnek. Talán nem így kellett volna mindennek történnie, de már megtörtént. Hiányzott az idő nézése, sehol sem volt óra. Én pedig utálom, ha nem tudom mennyi az idő! Nem érzékeltem a percek múlását. Arra gondoltam, hogy én ezt biztos nem fogom bírni örökké. Már most beleőrültem, akkor mi lesz, ha ebben az állapotban maradok ezentúl? Nem elég, hogy egyszer már meghaltam, de hogy ebbe még bele fogok pusztulni, na az biztos! Vagy halálra unom magam, vagy az összes folyadékot kisírom magamból és így szomjan halok. Bár ha így nézzük, akkor az éhen halásban így is úgy is belehalnék. Egy szó mint száz, ilyen gondolatok öleltek körül az elkövetkező időkben, mígnem bevallom, bealudtam.

Hát nem mondom, hogy életem alvása volt, de azért nem volt rossz. Nem is tudtam, hogy a semmi közepén jól is tud esni egy kis szundikálás! Kár, hogy felébresztettek.

-Avery... AVERY -azért erre mindjárt felkaptam a fejem, de csak ürességet láttam. Egy kis szívroham után érzékeltem, hogy vége lett a nagy visszaemlékezésnek. Nem tudom mennyit aludhattam, de a hely sajna nem változott. Csak most vaksötét volt, de tulajdonképpen jobban kedveltem amíg az emlékek zajlottak, legalább világított valami. A nagy üresség miatt visszhangzott a kiáltás. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán a fejemben vagyok. Vicces, hogy ekkora az üresség benne...bár szerintem nem ott vagyok.

-Hé, ébredj fel... Gyerünk már! -ugyanattól az embertől származott a hang, de szétesett volt, ezen a zokogó hangszíne sem segített. Lassan feltápászkodtam.

-Figyelj -a szapora lélegzetelvételiből kiszűrtem, hogy még közel sem hagyta abba a sírást.
-Rájöttem mit akartál és -nagy levegőt vett -sikerült! Megcsináltuk! Megcsináltad.

Egyre jobban sírt. Nem bírtam elviselni a síró embereket sohasem. Egyre jobban kínoz ez a semmiség ahol vagyok épp! De ezek szerint legalább sikerült.... vajon Lucyra gondol, mint siker?

Egy hosszú fénynyalábot láttam. Sétálni, majd futni kezdtem felé. Olyan volt, mint fény az alagút végén, mint eső után a napsütés. Reménnyelteli. Talán ez jelenti majd a túlélésem. Ki tudja? Talán ha elérhetném...

Ez volt az utolsó gondolatom mielőtt elvakított volna a fény. A vékony, ám hosszú fénynyaláb jóval túlnőtte magát, elterült, úgy szívott magába. Becsuktam a szemem, de a szemhéjamon keresztül láttam, hogy valami megváltozott. Végre máshova kerülök és nem kell ott feküdnöm a semmibe. Mohón kinyitottam a szemem és pislogtam párat. Kíváncsian méregettem a mellkasra boruló fiút. Scottot.

-Nem kellett volna itt hagynalak. Sajnálom! -dünnyögte sírva a pulcsimba közben magához szorított -Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom! Mihez kezdek majd nélküled? Istenem miért tettem ezt? Tényleg sajnálom, Aves!

-Mit sajnálsz? -válaszoltam rekedten. Nagyon fájt a torkom, csak suttogásra tellett. Scott hirtelen rámnézett kikerekedett szemekkel. Szemei piroslodtak a sírástól. Nem hitt a szemének. Szegénykém teljesen összetörtnek tűnt.

-Avery.... AVERY! -kiabált de ezúttala hangja tiszta örömből állt. Magához szorított amennnyire csak tudott és mivel még a földön feküdtünk gyors felállt és húzott magával fel. Az arcomat a kezébe vette, erre halványan elmosolyodtam.

-Nagyon hiányoztál...- pajkos mosolyra húzta a száját -de tartozol nekem eggyel. Sőt, többel is! Főleg azért amit most mutatni fogok.

Felsegített a létrán, közben nem tudtam nem észrevenni a vigyorát. Úgy tűnik nem is akarja elrejteni azt. Nagyjából jól éreztem magam. Csak fájt a nyakam meg a torkom, nehezen is kaptam levegőt. Nyelni nem tudtam.

Felérve egy lányt láttam, háttal guggolt nekünk és egy női testet vizslatott. Fekete haja ráomlott a vállára, csupasz lábain izmok dudorodtak ki.

-Lucy!
Odafutottam hozzá és szorosan átöleltem.

-Szóval tényleg sikerült -suttogtam. Tehát ez volt az ami sikerült, jól gondoltam. - A férfiakat megszégyenítően izmos lábaidról egyből felismertelek - ugrattam, mire nevetésben törtünk ki. Lucy lovagolt, ezért tényleg nagyon erős volt, főleg a lába.

-Fura, én mondjuk amikor lementem és láttam, hogy valaki fekszik a földön, egyből gondoltam, hogy te vagy az. Gyengébb vagy mint a reggeli harmat!

-Ha nem jöttél volna rá, miattam élsz szóval fogd be!

-Asszem lesz miről beszélnünk -jelentette ki mosolyogva.

-Lassan világos lesz- szemlélte az eget Scott. -Amúgy mit csinálsz Lucy?

-Megnéztem, él-e még a barátotok - félreállt és Elizabeth Sweeneyt láttam félholtan. Az arca teljesen össze volt verve. Lopva Scottra pillantottam, aztán a kezére és egyből összeraktam, hogy ezt ő tette vele. Nem kérdeztem rá, de asszem nagyon nem ugrált Bettyért, miután engem megfújtott a nő. Sosem láttam még őt verekedni, de Bettyt jól helyben hagyta.

-Igen, a barátunk, aki amúgy kinyírt engem...- morogtam az orrom alatt.