Ne hagyj el! | Befejezett |

5. fejezet

Épp indultam volna ki a tóhoz amikor a családom hazaért. Ashley futott be először, mikor húztam a cipőmet. Anyáék még kint pakoltak.

-Mégis hova mész, Ave? -kérdezte mohón a kis klónom, Ashley. Hasonlított rám, főleg ha az én kiskori képeimet nézzük és most őt. Már ránéztéből tudtam, hogy nagyon fel van pörögve.

- El- néztem le rá. Közel hajolt hozzám és valami fenyegető arcot próbált magára erőltetni, de ehelyett nagyon viccesen festett.

-Tegnap éjfél körül mászkálást hallottam, és láttam ahgy kilépsz az ajtón.Utánad mentem.

- Te megőrültél? Mi lett volna ha bajod esik?!?

- Ezt én is kérdezhetném! - mordult rám. - A tóig a távolból követtelek, de aztán mintha a föld nyelt volna el - majdnem végülis.. - Hazajöttem, és szerencsétlenségemre Anya ébren volt.
Hát ez durva... de csak magának köszönheti. Tudom milyen anya, amikor ideges. Ne akarjátok tudni. De ha a húgom nem követett volna és nem lépett ki volna a házból, akkor semmi ántódása nenm esett volna. Bár az is igaz, hogy ha én eleve nem mentem volna ki, akkor ő fel sem ébred.Mindegy, akkor sem az én hibám.

-Jól leszidott, aztán mire hazaértél már elmentünk aludni. És ÉN nem köptelek be! Ezért most tudni akarom hova mentél a tó után, és miért. Meg hogy most hova mész?

- Nyomkövetőt nem akarsz esetleg rám tenni?- háborodtam fel.

- Hát nem érted?!

- Nem - mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy ezzel nagyon idegesítem.

- Ha  nem mondod el, én egész egyszerűen elmondom anyának, miért is mentem ki éjszaka. Valami rosszat és titkosat csinálsz, tudom, és éjféli találkákat is szervezel a tónál. Ez engem nem érdekel, de őt fogja, ha hozzá teszem még azt is, hogy ezt mind titokban csináltad, Avery. Nem szóltál neki, és épp ez miatt fogod ezt az egészet még nagyon megbánni. 

- Te most komolyan fenyegetsz? - kinevettem, mert a kicsiket ezzel lehet nagyon-nagyon felbosszantani. Ha lebecsülik őket.
- Igen, pontosan azt teszem. De ha ennyire nem érdekel, akkor már indulhatok is igazából anyánkhoz. Biztos nagyon kíváncsi lenne mit rejtegetsz előle! - elindult, de én a karommal megállítottam. Utáltam ilyenkor a húgom, viszont részben igaza volt. Annyira furák tudnak lenni néha a kicsik. Ha anyáék megtudják, az nem csak azért rossz mert ki tudja milyen hülyeséget talál ki anya büntetésnek, de nyomozni se tudok tovább Lucy eltűnése után.

-Utolsó lehetőség, Ave. Elmondod, vagy én mondjalak el?- a húgom már tiszta ideg volt. Az arca piroslott a dühtől, de még rátett egy lapáttal azzal, hogy megtalálta végre a fenyegetős arcát, és most olyan arcot vágott, mint amikor anyát életemben talán a legmérgesebbnek láttam. 

Ez akkor volt, amikor a húgommal az imádott üvegfigura gyűjteménye közelében kergetőztünk pár éve. Esküszöm, a közelébe se mentünk soha, nehogy véletlen összetörjük. Soha, kivéve azt az egy alkalmat amikor fogócskáztam Ashleyvel. Már ezerszer megbántam, hogy hagytam, a házban való fogócskázást. Meg is lett a gyümölcse. Egy pillanat volt az egész, én mégis lassított felvételben láttam. Megbotlottam a hugi lábában és sajna pont nekiestem anya szekrénykéjének. Az azonnal összeroskadt, mert kitörtek a lábai. Minden, de tényleg MINDEN összetört, mert hát a szekrény is nyilván üvegből volt. Akkora hangja volt mintha bombát robbantottunk volna. De a bomba helyett anyánk robbant és nem érdekelte, hogy a rengeteg szilánk össze-vissza vágott, azonnal felküldött a szobánkba. Én hiába üvöltöztem hogy elvérzek, meg ilyesmi, nem törődött velem. Jó, nyilván nem tudtam volna elvérezni, de a vér tényleg csak úgy folyt a csupasz karomon, de ő ezt nem látta, mert rámzárta az ajtóm. Anya csak pár óra múlva jött fel megnézni mi van velem, hiába vertem az ajtót. Én nem voltam már ébren amikor bevittek a sürgősségire. Kiderült, hogy azért véreztem ennyire, mert belém álltak az üvegszilánkok, és bennem is maradtak, míg az orvos ki nem szedte őket. Hallotam amikor apám győzködte anyát, hogy kérjen bocsánatot, de sosem tette. Talán azóta utálom ennyire az anyámat.

Most már azért anya sokat javult. Nem csak nyugodtabb lett, de engedékenyebb is. Viszont még mindig nem szabad nála kihúzni a gyufát.

El kéne mondanom Ashleynek? Nem hinném.
Bár végülis elmondhatom... nagy kaland ha egyetlen ember tud a búvóhelyről. Ha viszont anya megtudja, nagyon nagy bajban leszek.
Ezért úgy döntöttem elmondom.

-Rendben. Fogalmam sincs hol lehet Lucy... Azt hittem a búvóhelyünkre ment, és...

- A búvóhelyetekre?!

- Igen, oda. Ott van a tó közelében -magyaráztam.

- És? Nem volt ott?

- Nem. Arra gondoltam, hogy most, világosban átkutatom a helyet, hátha találok valami nyomot.

- Rendben, menjünk! -mondta lelkesen, arcán már nyoma sem volt az előbbi dühnek.

- Menjünk?! Én megyek, te itt maradsz. Nem jöhetsz!

- De megyek vagy beárullak anyának - úgy tűnik ez az örök fegyvere marad ellenem. - Amúgy is megakarom nézni, hogy igazat mondtál-e.

Mielőtt mondhattam volna valamit, kirohant az ajtón. Hiába kiáltottam a nevét, ő csak futott és futott. Néha teljesen megdöbbent ez a kislány. Így hát én is útnak eredtem.

Megcsapott az idén már jól ismert forróság. A nap vakítóan sütött. Szükségem volt pár percre, hogy megszokja a szemem a világosságot. Itt St. Widra városában még mindig meleg volt, bár télen sem volt itt annyira hideg. A tónál nem volt senki. Ez csak a szokásos módon volt, mert a tóban nem igazán voltak halak, és az emberek amúgy sem szerettek ennyire messzire eljönni csak sétálni, ha ott volt a házuktól pár méterre egy park. Ugyanis a városunk tele volt parkokkal. Nem azt mondom, hogy soha senkivel nem lehetett összefutni a víznél, csak egyszerűen ritka volt. A tavunk ez miatt meglehetősen tiszta volt, jót lehetett itt piknikezni, fák vették körül, amik elég jó árnyékot adtak.

Hunyorítanom kellett, hogy lássak valamit, de végre megláttam Ashleyt. Nagyon próbálkozott, hogy előbb megtalálja a kuckónkat, mint én.