Ne hagyj el! | Befejezett |

13. fejezet

-Hát kösz, de én nem akarok oda  lemenni- bosszankodtam magamban, amire válaszként Scott megbökött, hogy viselkedjek már, ha ide jöttünk. Nem is indultam volna meg ha aztán a fiú nem bökdösi szét az oldalam. Hát igen, ez az egyetlen terület ahol csikis vagyok. Persze és akkor még én viselkedjek...

Hát elindultunk lefelé. Végülis igaza van Scottynak, ha már itt vagyunk, megkéne nézni mi van ott. 

A lépcső nagyon hosszú volt, mintha a 10. emeletről lépcsőztünk volna a földszintre. Aztán egy örökkévaló menetelés után, a lépcső vége megdöbbentett. De nem azért, merthogy olyan nagy dolog lett volna ott. Azért, mert az égvilágon semmi sem volt a 4 falon kívül velünk. Valami csempén álltunk, a falról a fehér festék pattogott le és szürke pókhálók rengetege borította. Biztos eldugták valahova az ajtót, mert hiába vártuk, hogy Betty előugorjon valmelyik sarokból, sajna nem is volt honnan előugrania, csak ketten voltunk ott.

Szóval nekálltunk keresgélni. De ezek.. tök közönséges falak voltak, a lejövő félben lévő festékkel együtt. Egy jó 10 percig nézegettük még a falakat, mire Scott alatt besüllyedt egy csempedarab. Végre megtaláltuk! Lehet, hogy az alagút több idő volt, de legalább teljesen egyértelmű volt, hogy mit kell ott tennünk. Vártuk, hogy kinyíljon egy ajtó, esetleg megszólítson valami menő, mesterséges technológia, de az ég világon semmi se történt. Épp zsörtölődtem Scottnak, hogy ezt komolyan nem hiszem el, mire felvillanyozva megszólalt:

-Figyelj drága, lehet neked kéne ráállnod, nekem ehhez semmi közöm!- mutogatott a visszaemelkedett csempére. Te jó ég. TE JÓ ÉG! Drágá-nak szólított!! Oké, tehát megbékélt. De ennyire?! Esküszöm, szívrohamom lesz!!

Scott ötlete persze egyből működött. Hirtelen elkezdtünk lefelé menni, a nyomás miatt pár percig sokkal nehezebbnek éreztem a testem. Olyan volt, mint egy átkozott lift. Mindig is utáltam liftezni...
A lépcső ugyanott maradt, elvált az alattunk lévő csempézett talajtől és csak úgy lebegett ott a levegőben. Mit ne mondjak, elég fura látványt nyújtott!

Amikor leértünk, átverekedtük magunkat egy régi nyikorgós tolóajtón és egy kiköpött St. Widra alatti kertben találtuk magunkat, csak ez L. A. alatti volt. Több km hosszú virágos földek, fura kék-lila világítással megáldva. A sorok közt szűk füldutacskák csupaszon, amik a végtelenségig elnyúltak. Az émelyítő látványba főleg Betty rondított bele, a maga ijesztően furcsa kisugárzásával. Lassan végigmérte a mellettem álló fiút, akit közben észrevétlenül a hátam mögé hesegettem, majd lassan és érthetően így szólt:

-Gondoltam, hogy nem bízol annyira bennem, hogy egyedül gyere. De egy kívülállóra azért nem számítottam.
Tekintete megvetést küldött Scott felé. Gyűlölet öntött el. A testem megfeszült, mire Scott félénken a kezét a kezembe csúsztatta és próbált biztonságot nyújtani. 

-Miért hívtál?- kérdeztem röviden és tömören, remélve, hogy nem vörösödtem el teljesen.

- Mert egyedül RÁD tartozik, amit most mutatni fogok - nézett rám és egy pillanatra sem mutatott gyengeséget miközben az egyedül-t hangsúlyozta. Őszintén megijesztett ez a nő.

Szó nélkül elindult nyugat felé, mi meg vakon követtük és én nagyon fohászkodtam Istenhez, hogy ne legyen csapda. Aztán a félhomályban, a földön valami rikító dologra lettem figyelmes. Egy hófehér lepedő volt, az pedig egy testet fedett, sőt egy emberi test volt az.

Betty odasétált, közben végig engem vizslatott. Szemében a sajnálatot láttam.

-Készen állsz? - mire némán bólintottam. Szédültem, éreztem, hogy lehet pánikrohamom lesz. Levert a víz és éreztem ahogy lüktet a vér az ereimben. Féltem attól amit látnom kellett. Lassan a világ elsötétült, de a körmeimet a tenyerembe vájtam, most nem ájulhatok el, mert talán sosem tudom meg mi van a lepel alatt. A belső hangom nyöszörgött, nem biztos, hogy látni akarom én ezt. Ha rám tartozik, ha nem, biztos, hogy nagyon fel fog zaklatni ez az egész és mindig az emlékezetemben marad majd. 
Scott teljes teste megfeszült, mögém állt és átkarolt, mintha tudta volna mi fog történni. Éreztem a szíve gyors dobogását, és arra gondoltam milyen megnyugtató ezt érezni.

Betty lassan lehúzta a lepedőt, de az, amit abban a pillanatban láttam, soha nem fogom elfelejteni!

Először nem is fogtam fel. Csak álltam egy másodpercig és a testet néztem. Egy hófehér teljesen elsápadt arc, fekete haj, görnyedt végtagok, koszos edzőruha. A halott, óceán-kék szemek üvegesen néztek a semmibe. Ezt a lányt pont két szóval tudnám leírni: vaksötét éjszaka. Itt volt az a pont amikor egy világ, örökre összetört bennem, mert felemésztettem, hogy ez a leírás csakis egy emberre illik. Mindent hallottam egyszerre, minden hang a fejemben egyként kezdett el üvölteni. Sohasem értettem mit éreztem ott, abban a szekundumban. Mintha kiszakították volna a lelkem, zokogni kezdtem.

Mert ezen a félelmetes estén Lucy kihűlt testét bámultam, és nem tudtam elhinni, hogy nem sikerült őt élve megtalálnom.