Ne hagyj el! | Befejezett |

18. fejezet

Úgy tűnt Betty utána indulna, szóval ahogy tudtam magamhoz szorítottam. Szeme értetlenséget tükrözött. Hát mondjuk nekem se volt egy élmény őt átkarolni, dehát mindent az ügy érdekében. Láttam rajta, hogy azt sem tudja mi történik, és én miért is ölelgetem. Idegesen próbált kiszabadulni a szorításomból és hát, hogy őszinte legyek veletek... nem is volt valami nehéz dolga.

Most lehet, hogy úgy képzelitek el ezt a verekedést, mint két birkózó keményen küzdenek egymás ellen, de ez még a cica-harc jellegét sem közelíti meg. Inkább úgy mondanám, hogy egy óriás próbál elpusztítani egy törpöt. Szomorú ebbe az, hogy nem en vagyok az óriás.

A megvágott karomból ugyanis csak úgy dőlt a vér és iszonyúan fájt. Teljesen elgyengített.

Mellém térdelt, az ujjait a torkomhoz fűzte. Éreztem, ahogy a levegő elhagyja a testem. Betty halántékán izzadság cseppek gyönygöztek, jól kiemelték duzzadó ereit. Síri csend honolt, csak a hörrögésem lehetett hallani. Ott már tudtam, hogy ezúttal nem fog senki sem megmenteni.
Próbáltam ütni, de mintha kiszívták volna az erőmet. Olyan érzés volt, mintha egyszerre akartam volna levegőt venni és köhögni. Fájdalmas volt.

-Ne tedd ezt, Betty!- hörrögtem halkan. -Nem éri meg.

Szépen lassan elhomályosult minden. A fojtogató érzés nem csak egy sima érzés volt. Ez, ott, és abban a percben, a vesztemet jelentette. Mármint részben, hisz végülis Lucyt talán feléleszti a varázsvirág és így elérem a célt. Ezek szerint már az utolsó célt.
Eltűnt minden fájdalom, amit a végső kezek okoztak. Újra csend volt és nyugalom. Csak csend és nyugalom. Örökké. 

Szép dolgokat láttam magam előtt: Lucyval a tó mellett szaladgálunk; Scottot is láttam, amint vigasztal, hogy nem az én hibám az elfuserált élete; és anyáékat, amikor boldogan kuncognak egy felnőttes viccen ,,amit én még nem érthetek" , de legalább most nem veszekednek. Olyan volt, mint egy álom, tele szép dolgokkal. Hát ha tudom, hogy ilyen jó dolgok történnek a halál után, akkor sokkal előbb kihívtam volna Bettyt egy párbajra.

Úgyanúgy a földön fekszem, mint a kivégzésem helyszínén, de most minden hófehér. Ott voltam a nagy semmibe. Nem is volt rajtam kívül senki,  csak az emlékeim. Oldalra fordulok és már meg is pillanatom Ashleyt. Édes kis kacagása üti meg a fülem, melengeti a szívem ahogy nevetgél. Az általam fújt buborékokat pukkasztgatja. Még egesz pici, alig a combomig ér. Kívülről látom magam is, ahogy kíváncsian várom, hogy az összes buborék eltűnjön.

-Méh, méh - követeli, hogy folytassam a bubi fújást.

Aztán magamat látom, egyedül. Hát ez fura. Aú, hát ez fájhatott... így nézett ki kívülről a legnagyobb esésem? Anyáék utána teljesen feleslegesen be is vittek a sürgősségire, pedig nem is fájt semmim.

Az ott... az ott Jane? Jesszus, de fiatalok voltunk. Ez még az összeveszésünk előtt volt, utána pár hétre találkoztam Lucyval. Épp a szekrényembe tömködött meglepi tortámat ettük. Szörnyű íze volt! Igazából egy semmiségen vesztünk össze, aminek nem volt különösebb értelme a jövőnkre nézve. Nem is emlékszem már pontosan, de mindenesetre örülök, hogy újra jóban vagyunk. Úgy terveztem még pár órával ezelőtt,  hogy megszerettetem őket egymással és hárman legjobb barátok leszünk. Bár nem igazán bírták egymást. Lucynak is volt még egy legjobb barátnője, hát én vele nem voltam eddig jóban, de bárcsak meg tudnám változtatni a jövőt! Lehettünk volna hármasba és nekem nem lett volna tőle semmi bajom. Aztán kibékülhettem volna Janenel és lehettünk volna négyen barátok. Félre kellett volna tennem a hiúságom...

Robogtam inkább tovább a következő emlékemre. Hú, végre egy friss emlék! Tommal és Scottal táncolunk a tavalyi ,,Ég veled" bálon. Egész jól nézünk ki... persze nem sokáig, mert azonnal kitör belőlünk a nevetés.

Ha valaki megkérdezné, hogy megérte-e az életemet áldozni Lucyért, azt mondanám, hogy még szép, hogy megérte. És ebben egy szempillantásig sem kételkedtem. Ő volt az a személy az életemben, akiért tűzbe mentem volna.
Bár megismerhette volna az új énemet. Nagyon sok mindenben megváltozott a gondolkodásmódom, mióta elment. Sokkal jobban megbecsültem az értékeimet. De talán több dolgot is helyrehozhattam volna... de már mindegy. 

Már mentem is a következő emlékképemre. Hát... ez furcsa! Tegnapi emlék, Scottal idegesen, néma csendben ülünk a buszon. Nem mondanám boldog emléknek, mit keres itt?

Mintha már nem is lenne minden hófehér. Inkább szürkének mondanám. Feltápászkodtam és közelebb mentem a ,,falhoz". Kinézetre olyan, mint egy vászon, akárcsak a mozikban, ki lett vetítve minden emlék. Jobban megnéztem magam. Ugyanolyan kifejezéstelen arccal ültem Scott mellett, mintahogy ő énmellettem.

Hozzáértem, mire vizihullámok keletkeztek kör alakban. Nyugalomban hullámzott, mint a tengerbe dobott kő után szokott.