Ne hagyj el! | Befejezett |

16. fejezet

Pár percig csendben hallgattam a huhogó baglyokat. De aztán, mintha a szellő kapott volna fel - meg sem álltam a Stark parkig.

-Na lássuk mit tehetek érted - hajoltam Lucy teste fölé és nagy nehezen a vállamra fektettem. Sajna rájöttem, hogy azért hárman cipelni egy testet teljesen más dolog, mint azt egyedül vinni pár kilométeren keresztül. Oké, lehet, hogy Lucy tényleg nagyon vékony, és csak én vagyok gyenge, de ebben a megterhelésbe, majdnem megszakadtam.

A térdeim remegtek, kénytelen voltam megállni. Lucyt cipelni nem volt valami álomszerű.
Sokszor meg kellett állnom és mindenem fájt a rám nehezedő extra súlytól. Sok perc el is ment a szusszanási idők miatt.
Mindig új erőre kaptam, de sajna sosem tartott sokáig. Nagyon lassan haladtam, mert egyszerűen nem bírtam el a lányt.

A sötétben alig láttam valamit, szinte vakon csatangoltam az elhagyatott csapóajtóig. De nagyon boldog voltam, hogy legalább a tavat megleltem. Jó pár felesleges kört jártam meg a tó körül, mire megtaláltam. Lucyt egy bokorba fektettem. Nem muszáj velem jönnie, meghát amúgy sem bírnám.

Elméletben már megástam a sírom, ahogy a lépcső fokait számoltam.

Sorra ráncigáltam a festményeket - nem emlékeztem, hogy melyik nyitotta a titkos átjárót. Igazából úgy voltam ezzel az egésszel, hogy nincs mit veszítenem. Elvileg most miattam senkinek sem eshet bajba, szóval nem lehet belőle baj.

Egy képtől végre megindult a folyamat. Megnéztem közelebbről a képet: én festettem, a tengert ábrázolta. Egyszerű volt, de tulajdonképpen kedveltem ezt a képet. Mivel közel lakunk a tengerhez, ezért nyáron viszonylag sokszor vagyunk ott, ez az egyetlen olyan hely amihez csak jó emlékek kötnek.

Az alagútba belépve elfogott a szorongás. Mostanság sokat szorongtam, de ez most teljesen más volt. Szinte egy huzamban futottam le a kilométert. Fűtött az adrenalin. A masszív ajtóhoz léptem és a mellé elhelyezett tablethez érintettem a tenyerem. Kinyílt. A szemeim kápráztak az előttem lévő, világító tulipánföldtől.

Ha ezt most megteszem, nagyon nagy bajban leszek valószínűleg. De nincs más út a megoldás felé.

,,Hozzá ne érj!"- visszhangzott a fejemben Betty hangja. Nem érdekelt.
Előrántottam a zsebemből a szikém, nem is gondoltam arra, hogy mi van ha nekem lesz bajom, ha hozzáérek, és levágtam egy szál virágot. Egyszerű volt, mintha csak egy közönséges tulipánt vágtam volna le. De ebből kifolyt valami csillámos folyadék és a virág kialudt.

Mintha elment volna benne az áram.
Elkerekedett szemekkel néztem a növényre.

-Ne ne ne ne!!

Ennek biztos nem így kéne működnie. Világítania kéne! Varázserő nélkül nem ér semmit...

Gyorsan elhajítottam a már hasztalan, élettelen virágot és a nadrágomba töröltem nyirkos kezem. Letérdeltem a növények elé és letettem magam mellé a szikét.
Talán nem ez az egyetlen megoldás egy virág ellopásához.

Óvatosan beledugtam a kezem a puha virágföldbe. Semmi sem történt. Szóval gyorsan körbeástam a tulipánunkat. Jó mélyre beástam, hogy a fontos gyökerek ne szakadjanak el a virágtól.

A virágföld átölelte a kezem és éreztem, ahogy az erő körbeleng. Még sosem éreztem ehhez foghatót.

Amikor a varázstulipánt a földdel együtt kiemeltem -elhalványult... de nem aludt el teljesen! Hála az égnek, nem túl erőteljesen,.de még mindig világított!

A diadalittas mosolyt nem is lehetett volna lemosni az arcomról! Nem örültem még ennyire szerintem semminek! A neheze talán már meg is van. Már csak fel kell vinnem!

Felegyenesedtem és meg sem álltam volna míg el nem érem a könyvesszekrényt. De megálltam mégis az útam közepén, mert valami nagyon furára lettem figyelmes.

A téglába rajzolt írások fényledtek. Nem is... vérvörösen izzodtak. Csak úgy szívta a tekintetem magába, teljesen elkábított.
Bal kezembe vettem a növénykém és a jobbommal az írás felé nyúltam.

Bevallom, húztam az időt - mi van ha rossz erőt szabadítok el vele?

De aztán... mégis megérintettem.

-Au!!! - te jó ég! Ez megégetett! Nem is akármennyire! Az ujjam azonnal bevörösödött és rohadtul fájt, sőt már-már lángolt. Hűs anyag híján a virág földjébe dugtam a kezem, ami egy picit hatott. Tudtam, hogy nem kellett volna!

Na kb. ekkor kezdtem el rohanni a kijárat felé. Mármint eddig is siettem, de már teljesen elegem lett és ez az egész kezdett már rohadt félelmetessé válni. Nagyon megijedtem, de most fizikai fájdalom is társult hozzá. Borzalmas volt, már túl messzire mentem. Csak azt akartam, hogy kijussak végre ebből a fekete lyukból.

És aztán megláttam a fényt. Olyan volt, mint a haldokló embereknek a Mennyország fénye. Azt hittem nem fogom túléni, és most mégis itt vagyok!
Megkönnyebbülve léptem át a "szekrényajtót".

-Te kis ribanc! -na találjátok ki kivel futottam össze...