Ne hagyj el! | Befejezett |

6. fejezet

Én előbb megtaláltam a csapóajtót, mint a húgom. Mikor elsőnek lement, hát én azt hittem el fog ájulni!

-Hát ez ÓRIÁSI! - ámuldozott. Nagyon tetszett neki. 

-Gondolom nem pont erre számítottál... - mielőtt kinyitottam a rozsdás csapóajtót, nem nézett épp úgy, mint aki le is akar menni. De most elég elégedett arcot vágott.

Nagyon aranyos volt. Nekiállt körülnézni, míg én csak őt néztem. Pont olyan volt, mint én. Úgyanúgy, óvatosan ért hozzá mindenhez, mint amikor én értem hozzá ezekhez a tárgyakhoz elsőnek. Az arcára gondoltam amikor elsőnek kinyitotta a szemét itt lent. Nem tudom pontosan, hogy mi volt neki ennyire meglepő, mert bár tényleg nem volt annyira csúnya a szoba, azért nem mondanám egy palotának.
Elkezdtem keresgélni. Így nappal már sokkal többet láttam mint zseblámpával. Bár  vannak itt gyertyák, amivel régen világítottunk, nem volt kedvem meggyújtani őket. De most fentről nagyon sok fény beszűrődött, így mindent jól lehetett látni.  

-Mit is keresünk pontosan?-kérdezte.

- Nem tudom én sem, de arra gondoltam, hogy talán lefestette a  helyet ahol van - mutattam a falon lógó képekre.

- Hát akkor nézzük meg őket!
Tágra nyílt szemekkel figyeltem ahogy Ashley piszkálgatja a kezünk által készített képeket. 

-HÉ, Ally-Dally, ezek emlékek ám!!- szóltam rá.

-Ally-Dally? Hűha, régen hívtál így - morogta, mert utálta ezt a becenevet. De tovább próbálta leszedni a falról, csak nem érte el. Az egyik tájképet akarta közelebbről megnézni, de az csak nem akart lejönni a falról. Gyorsan kiismerte magát a helyünkön, mert felpattant és hozott egy széket, hogy végre rendesen elérje. 
-Ahj, ne már Ashley! Ezeket mi csináltuk! Ha eltöröd, én eskü kinyírlak. - néztem az ártatlan, (még) épségben lévő képkeretekre és a bennük lévő lapokra. 

A húgom már egy széken állt és már úgy próbálta leszedni a falról. De az még mindig nem akart lejönni. Hát ez fura. Odamentem, hogy segítseg neki de úgy se akart. Már ketten ráncigáltuk vadul, ez azonban nem maradt eredmény nélkül. 

Egyszer csak kattant valami és lánc csördülés hallatszódott mindenhonnan. Kicsit olyan hangja volt, mintha egy hosszú lánc zuhanna a földre és mellé eldöl egy ajtó. A mi esetünkben azonban nem történt ilyen, hanem a könyvesszekrény egyszer csak kinyílt, mint holmi ajtó. Régen ez a szekrény tele volt könyvekkel, de azok valahová eltűntek, furcsa, hogy ez csak most tűnt fel. Pedig azokat is megakartam vizsgálni. A lánc keltette hangosság elnémult. Egy percig mozdulni sem mertem, csak a szemeim jártattam a hugi és a könyvespolc között.
A kislány azonnal odafutott az ember nagyságú lyuk elé. Követtem.
Egy hosszú, éjsötét alagút-féleséget láttunk. 
Az átjáró kissé hasonlított az olyan nedves, ijesztő sikátorokra, mint amelyekbe a horrorfilmekben mennek hullát elrejteni. Sötét volt, nyirkos és barátságtalan, pont olyan amilyenbe soha be nem tenném a lábam. Talán még Lucyért sem. 
A falak téglából voltak, azonban a plafon és az aljzat látszólag földből voltak. Bogarak százai lehetnek ott bent. Több nem látszott  a végtelen hosszúnak tűnő folyosóból.

- Be kell mennünk, ugye? - kérdezte kétségbeesetten hugi.

- Van más választásunk? Hozok gyertyát.. - néztem vissza a barátságosan fénylő kuckónkra.

Fogtam egy égő gyufát, -ami csak ugye azért volt, mert áram nincs ezért villany se volt és a világítást gyertyával oldottuk meg, ezeket gyújtottuk meg minden érkezésnél- és az egyik polcról elkobzott gyertyához emeltem.

- Hát induljunk- mondta, és a kezemben égő gyertyát bámulta, mintha annak beszélne és nem nekem.

Beléptünk. Magasra tartottam a gyertyánk, hogy minél többet lássunk. Nos az alagút tényleg nagyon hosszú volt. Az igazat megvallva, neekm kísértetjárta helynek tűnt. Vagy valami nem stimmelt leglábbis. Sétálni kezdtünk, de minden egyes lépésnél egyre jobban visszakívánkoztam a fényes búvóhelyre. Egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy talán jobb is lenne visszafordulni, lehet ez csapda. De ha az, valami nagyon titkosat őrizthet, a többszáz méteres alagúból ítélve. Aztán eszembe jutott, hogy telefonnal is tudnék világítani, ami valljuk be jobb, mint egyetlen gyertya. Így hát bekapcsolatam a vakut. Térerő nem volt, ami logikus, mert úgy festett az átjáró lejt - valószínűleg sokkal lejjebb vagyunk mint kéne lennünk ahhoz, hogy legyen. Amikor viszont oldalra fordultam érdekes dolgot pillantottam meg.

-Ezt nézd -hallottam döbbent hangom.

-Mi a fene..- a téglában ugyanis valami írás volt. Végig, ki tudja hány méteren át.

- Nézd! Ez nagyon hosszú. Eddig is itt volt? -kérdezte.

-Hát asszem igen. Hmm... egyrészt: mégis ki a franc épít egy km hosszú alagútat, hogy itt sétálhasson? -a húgom fejezte be helyettem a mondandóm:
-Másrészt: ha már kiásott és kitéglázott ennyit, akkor miért kell még egy csomó szöveget is belevésni a falba? Milyen nyelven van?

- Ez biztos valami titkos írás, hogy véletlenül se legyen könnyű dolgunk - háborodtam fel.

- Menjünk inkább tovább, mielőtt felfedeznénk még valami ijesztő dolgot. Így is kiráz a hideg ettől a helytől.
-Jó csak fotózd le!

Sokáig gyalogoltunk. Az átjáró kezdett unalmassá és kevésbé ijesztővé válni. Beszélgettünk és viccelődtünk, de az idő nagyon lassan telt. Aztán -hosszú órák után- végre úgy tűnt, véget ér a sétálgatás.