Lehullott falevél

Harminckettő

Pár nap telt el azóta a nap óta, amióta végre ismét tartozom valakihez. Egyszerűen mámoros az egész kapcsolat, még valószínűleg éljük az úgy nevezett kapcsolat eleji „rózsaszín ködöt", mert úgy érzem, mintha lebegnék és egyszerűen minden nagyon szép lenne. Máskor meg eszembe jut, hogy oké, most még az enyém, de mi lesz, ha az élet úgy dönt, hogy nem jár nekem a boldogság, a második esély, és őt is pont olyan játszi könnyedséggel veszi el tőlem, ahogyan pár hónapja a vőlegényemet is. Tudom, hogy nem szabad engednem, hogy ez árnyékolja be ezentúl az életemet, de nagyon nehezen zavarom el az ilyesfajta gondolataimat.

Inkább a napsütésre koncentrálok, amíg el nem érem az iroda épületét. Az elmúlt hónapok sötétsége egészen megbénította az agyam érzelmeket irányító részét, ezért is esik nehezemre élvezni a májusi Nap meleg sugarait. Ez az utolsó előírt ülésünk. Ezután folytathatom a munkámat, amit annyira szeretek. Már nagyon hiányzik, hogy segíthessek másokon, de a családomnak és barátaimnak igaza van: nem húzhatok ki másokat a futóhomokból, ha közben én is süllyedek. Önmagamat kellett előtérbe helyeznem, hogy helyrejöjjön az ítélőképességem.

Az automatikusan nyíló ajtóhoz érve mosolyogva belépek és a lifthez veszem az irányt. Amíg várom, hogy jöjjön értem a felvonó, egyetlen emberre gondolok, aki jelen pillanatban az agyam és a szívem nagyrészét elfoglalta azzal a csábos stílusával. Mindig nagyot dobban a szívem, amikor rámnéz azokkal az óceán mélyégével rendelkező kék szemeivel. Meg persze a csibészes mosolyával, ami azt sugallja, hogy ezentúl minden a legnagyobb rendben lesz, ne aggódjak.

A liftben belépve a szokásos megnyugtató zenét hallgatom, mint eddig minden alkalommal, amikor véletlenül otthon hagyom a fülhallgatómat. Igaz, ez ritka eset, de ma megtörtént, mert késve indultam el, hála Darren bugyiszaggató nézésének. Dehát ki vagyok én, hogy pont amiatt panaszkodjak? Nem is tudnék rá panaszkodni, hiszen mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon.

Idő közben felér a lift az emeletünkre, én meg könnyed léptekkel hagyom el azt. Így, hogy ez a tényleges utolsó ülésünk Landonnal, és hétfőtől már dolgozni jövök ide, boldogság tölti meg a szívem. Végre tovább tehetem azt, amit annyira szeretek és megint más emberek segítésére koncentrálhatok. Jelen pillanatban csak erre vágyom. Tudom, hogy már unalmas és legalább másodszorra említem ezt, de egyszerűen madarat lehetne fogatni velem.

Persze az is rendesen felteszi az i-re a pontot, hogy Darren ma este a ínycsiklandó főztjével kényeztet engem ünneplés gyanánt, hogy nagyjából sikerült áthídalni ezt a gyászidőszakot.

A pulthoz érve Cindy-vel találom szemben magam.

- Szia, Lorie! A szokásos ülés Landon-nal? - mosolyog rám a számítógép képernyőjéről felnézve.

- Cindy, jó látni téged! Igen, képzeld, ez az utolsó, hétfőtől már ismét napi szinten boldogítom a csapatot - nevetek önfeledten, hiszen tényleg így is gondolom. Már nagyon hiányzik a szokásos ebédszüneti traccsparti a kollégákkal.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire vártalak már! Landon nem értékeli, ha az ebédszünetben a Martha-val megosztott síralmas randisztorikat kell végighallgatnia. Te legalább tolerálsz minket - rázza meg a fejét. Landon tényleg nem az a fajta pasi, aki szívesen végighallgatja az ilyet. Ha nem lenne az irodánk ilyen magasan, szerintem már rég megszökött volna az ablakon keresztül, de sajnos ez nem nyert neki. Közben Cindy kattint kettőt, majd megint rám szegezi a tekintetét. - Landon-nál éppen senki sincs, menj be hozzá nyugodtan.