Lehullott falevél

Hat

Egy ártatlan pillanatra azt hittem, hogy rosszul hallok, ezért is kérdeztem vissza. De nem. Jól hallottam. El akar vinni edzeni. Engem. Aki a legeslegbénább ember, ha a sportokról van szó.

- Amy! Jól meggondoltad ezt? - kérdem tőle a sportruhákat a kezembe véve. Nagyon is jól néznek ki, de én ezekben maximum egy Netflix estét tartanék, és nem sportolnék.

- Miért ne? A mozgás endorfint termel. Boldogsághormont. És őszintén szólva nem ismerek embert, akire jobban ráférne a boldogság - enyhül meg a barátnőm tekintete, majd vékonyka karját a vállamra teszi, és enyhén megszorítja. Ő az az ember, aki évek óta mellettem van, és támogat. Ha kell, kiszed a szarból. Mint most például. - Mellesleg kéne egy edzőtárs, mert egyedül nem igazán megy a dolog.

- Tudtam én, hogy van valami hátsószándékod - nevetem el magam, mire ő felhorkan.

- Mióta nevezünk valamit hátsószándéknak, ha az a dolog az ember javára válik?

- Nem tudom. Mostantól?

- Tudod jól, hogy csak a javadat szolgálja a dolog. Ki kell mozdulnod innen. Minden rá emlékeztet ebben a lakásba, és amíg nem találsz magadnak valami elfoglaltságot, addig csak marcangolni fogod magad, és az felemészt téged majd. Még szükségem van rád - fejezi be halkan a mondandóját, és szorosan megölel.

- Mihez kezdenék én nélküled? - motyogom a vállába, mire mindketten elröhögjük magunkat.

- Nem tudom, de őszintén, nem kell erre gondolnunk. Itt vagyunk egymásnak jóban és rosszban egyaránt. Ahogy megígértük régen.

Ez egy ígéret, amit 9 évesen tettünk egymásnak, amikor az udvarunkon lévő faházban, amit Zugnak neveztünk el, pizsipartit tartottunk. A Zug nem volt teljesen deszkával befedve. Apa úgy építette, hogy egy részt üveggel fedett be, hogy amikor csillagos az ég, kedvünkre bámulhassuk azt. Mindig is imádtam a csillagokat, mert annyira megnyugtató rájuk nézni. Amikor úgy érzed, hogy a sötétség uralkodik, megjelennek a kis fények az égen. A remény fényei, hogy nincs minden veszve. És apa ezt tudván építette meg nekem az én kis menedékemet. Ami később a pizsipartiknak adott helyet. Aznap megígértük egymásnak, miután elmondtam Amy-nek, hogy hanyagolva érzem magam, hogy mi leszünk egymás biztos pontjai. Függetlenül attól, hogy kikkel barátkozunk, mindig egymás legjobb barátai leszünk. És ez azóta is tart.

Bevallom, ha nem lenne nekem Amy, szerintem már rég a hányásomban fetrengenék, mert annyira elhagytam volna magam. Ám az élet megáldott vele, így emiatt egy pillanatig sem kell aggódnom.

- De most szedd magad, én is átöltözöm, és menjünk el a Sweat-be.

- Nem találtál egy kisebb termet? Pont a város legnagyobb edzőtermébe kellett neked is bérletet váltanod? - rázom meg a fejemet reményvesztetten.

- Miért ne? Láttad te már a honlapjukon a képeket? Minden van ott: szauna, szolárium, kollárium, masszázsterem. A rengeteg különóráról ne is beszéljünk! Van zumba meg spinning, pilátesz... Egy álom az a hely! Nincs az az Isten, hogy én egy kisebb edzőtermet keressek, te meg szenvedsz szépen velem! Amúgy is rád fér a szocializálódás - jelenti ki mindenttudóan a barátnőm, én pedig csendben elfogadom a sorsomat. Ha ő azt akarja, hogy edzek vele, akkor megteszem a kedvéért.

Nagyot sóhajtva vonulok be a szobámba. A cuccokat az ágyra hajítom, majd egy percre leülök annak a szélére. A kis éjjeli szekrényen egy közös képünk van Dan-nel. Elveszem onnan, és néma csendben bámulom azt.

- Nagyon hiányzol, ugye tudod? - beszélek magamban, mire egy könnycsepp a szemem sarkából útnak indul. Ezt pedig követi még pár ezer, és így megint sírva ülök az ágyon egy bekeretezett fényképet a mellkasomhoz szorítva.

Elég volt, Lorie! Elég a szomorúságból - súgja a kis belső hangom, amit talán jobb lenne megfogadnom. Dehát a gyász nem ilyen. Nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra. Az lehetetlenség.

A gyász olyan, mint egy téglalapban egy mozgó kör. A gyász a kör, a téglalap pedig az ember gondolatát jelképezi. Az elején nagyon nagy, sokszor érintkezik a négyszög összes oldalával. Tehát minden gondolatodat az elvesztett szeretted tölti ki. Sokat sírsz, rengetegszer hibáztatod magad a haláláért. Majd idővel a kör egyre kisebb és kisebb lesz. De sosem szűnik meg. Viszont kevesebb alkalommal érintkezik a négyszögünk oldalaival, ami azt jelenti, hogy nem jelenik meg annyiszor a gondolataidban, mint azelőtt. De mégis ott van, és ott is lesz, amíg élsz. A halott szeretted emléke végigkísér majd. Az elején talán még sírva fakadsz, ha arra gondolsz, hogy pár hónapja még élvezted a testi közelségét, ám idővel már mosolyogva gondolsz a közös emlékekre.

Tudom, hogy így van. Pszichológus vagyok, és van páciensem, akinek segítenem kell feldolgozni a saját gyászát. De ha a sajátomról van szó, sokkal nehezebb. Mert eddig megpróbáltam a más válláról levenni a fájdalma egy részét azzal, hogy meghallgatom őt. De most az én fájdalmamról van szó, amiről nem beszélek. Fogtam egy ásót, és jó mélyen eltemettem magamban. Hiába ajánlotta fel Landon, hogy meghallgat bármikor munkaidején kívül, vagy Amy, aki csak egy vállat ajánlott, amin nyugodtan kisírhatom magam. Nem. Én csendben sírok. Éjjelente a párnámban. Ő a legjobb pszichológus. Nem kérdez, csak csendben megvárja, míg az összes könnycsepp kikúszik a szememből, és az csendesen felfogja.

Viszont most elég a sírásból! Ha Amy-nek edzőtárs kell, akkor vállalom. Ő is megtenné értem.

- Szeretlek, Dan - simogatom meg utoljára a közös képünket, majd visszateszem az éjjeliszekrényre.

Gyorsan ledobom magamról a mackót és a borpecsétes pulcsit, majd a szennyesbe hajítom. Bár kétlem, hogy a mosószer kiszedi azokat az agresszív lilás foltokat, de próba cseresznye.

Mivel melltattót amúgy sem hordok, amióta itthon csücsülök, ezért a komód egyik fiókjából kiveszek egy márkás sportmelltartót. Attól, mert még nem sportolok, imádom ezeket a kényelmes darabokat, és hajlamos vagyok a szabadidőmben is ilyeneket hordani.

- Készen vagy már? - kopog be az ajtón Amy, mire én egy hangos "még egy perc"-cel lerázom. Fogom az egyik fekete leggings-et, egy bő haspólót, majd magamra kapva behajítom a csereruháimat is az egyik táskámba. Persze a pénztárcám, a fülhallgatóm és egy üveg víz is kerül majd bele, de azt majd csak a konyhából.

Egy bokazoknit húzva gondolkodom, hogy melyik az a sportcipő, ami a legkényelmesebb és a legtisztább, mire az egyik fekete-fehér Adidas-omra esik a választásom.

- Kész vagyok - tárom fel a szobám ajtaját. A barátnőm már ott áll a bejárati ajtóm melletti tükör előtt, és ha jól látom, épp szempillaspirált visz fel? - Amy, ugye tudod, hogy edzeni megyünk?

- Persze, butus - néz rám hitetlenül, majd folytatja: - Sosem lehet tudni, hol találkozom majd a lelki társammal, ezért mindig sminkelek.

- Úgy fogsz kinézni, mint egy panda - nevetem el magam, utalva, hogy le fogja izzadni az egészet, majd a cipősszekrényemhez lépve kiveszek egy bordó Vans-t.

- Majd meglásd, nem fogsz így nevetni, ha ott talál rám a szerelem - kapja elő a táskájából a szájfényét, én meg nevetve megforgatom a szemem.