Lehullott falevél

Tízenegy

Éppen rohanok a rendelőbe. Ez lesz az első találkozónk Landon-nal, hogy visszakaphassam a munkámat. Az első lépést megtettem a gyógyulásomhoz: a bocsánatkérést. Már elindultam ezen az úton, haladnom is kell. Ezért szaladok most mindenkit félrelökve. Na meg azért, mert késésben vagyok. Mint mindig.

Amint elérem az épületet, gyorsan a liftbe szállok, ami már épp indulni készül. Kifújom magam, és aztán azonnal mély lélegzetet veszek. Beszélnem kell az érzéseimről, erre lelkileg is fel kell készülnöm. Mert sosem volt könnyű beszélnem kell róluk. Csak a családomnak, Amy-nek és Dan-nek nyíltam meg eddig. Tehát kicsi a kör.

És az, hogy most Landont is be kell avatnom az életembe, az érzelmeimbe úgy, mint agyturkászt, enyhén megrémít. Na jó, kit álltatok? Rettenetesen be vagyok szarva ettől a találkozótól, mert olyan, mint én. Mindenkit analizál, megpróbál megfejteni, még akkor is, ha az illető nem akarja. Vagy inkább úgy mondom, hogy lázad a megértés ellen. Még akkor is, ha kár ez ellen harcolni, végül úgyis megadják magukat, mert elkezdenek bízni bennünk.

Alig pár percet van nyugtom, hiszen a lift egy hangos csengéssel jelzi, hogy megérkeztem. Még egy nagy levegőt veszek, és amint nyílik az ajtó, a pulthoz lépek. Azonnal megpillantom az én mindig jókedvű barátnőmet, és mosolyogva köszönök neki.

- Oh, szia, Lorie! Hát te?

- Ma kezdem a terápiát Landon-nál, hogy visszakaphassam a munkámat - sóhajtok aggodalmasan, mert tudom, hogy ma rettenetesen fogok szenvedni. Nem a fizikális dolgok miatt, hanem inkább az emlékek által ásott gödör miatt. Nem adok magamnak két percet, már ott is leszek, és minimum 15 zsepit fogok elhasználni.

- Megnézem - mondja, és a papírok között kezd kutatni. - Sajna neked is ugyanaz a bánásmód jut, mint az igazi páciensek, úgyhogy kérlek, foglalj helyet a váróba - kacsint rám, és eltűnik, hogy beadja az aktámat Landon irodájába.

Feszülten ülök be a váróba. Nem valami nagy teremről van szó, csak 5 szék van benne meg egy kis dohányzóasztal, amin magazinok tömkelege pihen. Celeb, autós, tudományos, női, tini, tényleg mindenféle, csak sajnos egyik sem érdekel igazán. Amúgy sem kezdek el most olvasni, mert Amy-nek megígértem, hogy írok neki, mielőtt kezdődne a beszélgetés, szóval így is teszek. A telefont a kezembe véve gyorsan feloldom, és azonnal pötyögni kezdek, de nem tudom befejezni a mondandómat, hiszen Cindy már az ajtóban áll, és a családnevemet szólítja. Egy "Egy óra múlva írok"-kal letudom, gyorsan elrejtem a telefonomat a zsebeim rejtekébe, és máris követem őt Landon irodájába.

A helyiség nem sokkal különbözik az enyémtől, talán csak a falokon lévő bekeretezett diplomák és az ülőgarnitúrák elrendezése más. Jajj, annyira hiányzik már a munkám, de csak így kaphatom vissza, szóval lenyelem a békát.

A drága barátom már ott ül, és vár rám. Mosolyogva figyeli, ahogy belépek és leülök az egyik fotelba. Hmm, ezek sokkal kényelmesebbek, mint a mi székünk, ám a kényelem mértékében egyenes arányban nő a feszültség is, ugyanis amint Cindy kilép a szobából, Landon kinyitja a keménykötéses jegyzetfüzetét, és a tollat kipattintva megszólal:

- Rég láttalak, Lorie. Hogy vagy? - kérdezi nyájasan. Hát kezdődik az analizálás.

Nagyot sóhajtok, és megpróbálok ugyanolyan széles mosolyt magamra ölteni, amilyennel ő is megajándékozott a belépésemkor, de ez nehezebb, mint hittem. Így annyira védtelennek érzem magam. Talán jobban jártunk volna, ha egy ismeretlen terapeutánál járnám le a 10 alkalmamat, mert nehezebb ismerős arcokkal beszélni. Ők tudják, milyen volt az életem azelőtt, és attól félek, ha mesélni kezdek majd az érzelmeimről, akkor csak sajnálatot és szánalmat fogok felfedezni a tekintetükben.

Még Amy-t sem avattam bele az összes érzelmembe, mert nem akartam sajnálatot kelteni benne. Bár így is tudom, hogy egy egészséges mértékkel ő is rendelkezik, de elrejti előlem, mert ismer. Tudja, hogy nincs mit kezdenem a sajnálattal. Az még egy embert sem vitt előrébb. De most muszáj kitárulkoznom előtte, hiszen rajta múlik a jövőbeni alkalmazásom. Én pedig vissza szeretném kapni az állásomat.

- Jól - bököm ki szűkszavúan, ám ekkor felhúzza a szemöldökeit. Nem hisz nekem, ezért javítok a válaszomon: - Jobban vagyok.

Hümmög egyet, majd nekiáll jegyzetelni. Bár tudnám, hogy mit ír az én nevemmel ellátott oldalra, de ezt a betegek sosem láthatják. Inkább azért jegyzetelünk, hogy legyen egy összképünk az illető személyiségéről, érzelmeiről.

- Még nem volt alkalmam személyesen kifejezni a részvétemet, mert a temetésről hamarabb el kellett jönnöm.

- Semmi baj, Landon. Igazából az sem tűnt volna fel, ha nem jöttél volna el. Aznap volt a se kép, se hang kórszakom. Azt sem tudom, hogy hogy kerültem haza - vonom meg a vállaimat hanyagul, közben meg próbálom nem elsírni magam az emlékek felidézése miatt.

- Nehéz lehet elveszíteni azt az embert, aki a mindent jelenti számodra - mondja halkan, közben meg az átható tekintetével vizslat. Ezzel a nézésével szokta kifacsarni az emberek elnyomott érzéseit. Nem is csodálom, hogy a város egyik legismertebb pszichológusa, hiszen nagyon jól végzi a munkáját. Persze a családja hírnave is sokat nyom a latba, de az emberek pozitív véleményét ő maga nyerte el.

- Konkrétan sokszor senkinek érzem magam. Tényleg nehéz feldolgozni annak az embernek a halálát, aki az egyik legközelebb állt hozzád.

- Ha belegondolsz, a gyász 5 fázisa közül szerinted melyikben vagy jelenleg? - teszi fel a kérdését, amivel enyhén meglep.

Persze ebbe én is belegondoltam párszor, hogy vajon melyik igaz per pillanat rám, de ezt elég nehét megmondani. Ugye az 5 fázis a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és végül az elfogadás, de ha úgy vesszük, én a második és a harmadik fázist egy nagy ugrással kihagytam, és azonnali depresszió következett a tagadás után. Nem volt mire vagy kire haragudjak. Vagyis lett volna kire haragudni, de túl nagy volt a fájdalmam, amit az elvesztése okozott, így a fájdalom, az éjszakákon át tartó sírások átmentek csendes depresszióba, amint kiürültek a könnycsatornáim.

- Őszintén? Fogalmam nincs. Tegnap még azt mondtam volna, hogy a depressziós fázisomat élem, de amióta Amy kirágatott a házból, talán jó úton haladok az elfogadáshoz. Még nem léptem be, de már megtettem az első lépést a jó úton.

- Igen? És mit tett veled a dögös szöszi, amitől ennyit javult az állapotod? - hagyja abba hirtelen a jegyzetelést.

- Dögös szöszi? Csak nem bejön a barátnőm? Még mindig? - mosolyodom el huncutan, mire ő enyhén elpirul.

- Most te vagy a páciens Lorie, ne tereld a szót! - förmed rám játékosan, én meg nevetve megrázom a fejem. Azóta is tetszik neki, ez most már tuti.

- A kérdésedre válaszolva elvitt edzeni a Sweat-be.

- Dehát te nem is vagy sportos, sosem voltál az - néz rám teljesen meglepve Landon.

- Változnak az idők Lan, velük változom én is.