Lehullott falevél

Tízennyolc

- Elmeséltem tegnap, hogy miért olyan fura megint felszállni a randinyeregbe? - kérdem tőle félénken. Épp az imént másztam ki az ágyból, és mosogattam el az evőeszközöket. Persze Darren végig mondogatta, hogy majd ő megcsinálja, de a vendégszeretete miatt valamiért úgy érzem, hogy hálával tartozom neki.

- Nem, csak egy idő után folyton Dan-nek szólítottál - válaszolja a hajába túrva, mire én azonnal elszégyellem magam. - Egy rossz szakítás?

Tudom, hogy nem rosszindulatból kérdezi, és azt is, hogy rohadtul szarul eshet neki, hogy a halott vőlegényem nevén szólítottam. Most jött el az ideje annak, hogy elmeséljem, mi is történt valójából, miért vagyok én egy törött ember, akit még a legerősebb pillanat ragasztó sem tartana össze.

- Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. Tényleg tudni szeretnéd?

Látja rajtam, hogy nagyon rosszul esik erről beszélnem, ezért megragadja a kezeimet, és a nappaliba húz. Leül a fekete bőrkanapéra, és engem is leránt magához. Persze azonnal rajta landolok, de amint feltápaszkodnék, ő a karjait szorosan a derekam köré fonja, és nem enged a szorításból. Nagyot sóhajtok. Ezek szerint így kell elmesélnem neki az egészet.

- Hallgatlak, hercegnő.

Mély levegőt veszek, és belekezdek a törtenetbe.

- 4 hónapja vesztettem el a vőlegényem. Nyomozó volt a 29-dik körzetben, amikor egy rajtaütésen a Jackie's-ben robbanás történt. Sikerült kimenteni őt, de nagyon rossz állapotban volt. Amikor a kapitány felhívott, összetörtem. Azonnal értesítettem a szüleimet és az ő szüleit is, majd mind a kórházba rohantunk. Épphogy el tudtam búcsúzni tőle - fejezem be sírva a sztorit, Darren meg még szorosabban tart, mintha attól félne, hogy perceken belül összeesem. Pedig fekszünk.

- Őszinte részvétem, Lenie.

Csak ennyit mond, de ez is bőven elég ahhoz, hogy tudjam, hogy megértette. Megértette, hogy miért húztam ekkora falat magam köré, és miért nem engedek be akárkit az életemben. Tudja, hogy azért van ez, mert óvni próbálom magam. Ez nagyon nehéz és fájdalmas dolog volt számomra, érzi, hogy még egyet nem biztos, hogy túlélnék.

- Pár nappal azelőtt jelentettük be a szüleinknek az eljegyzésünket. Mind nagyon jól fogadták a hírt, teljesen odáig voltak. Erre jött az élet, és rúgott belénk egyet. Vagyis csak belém...

Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Hogy is tudnám, amikor 3 év mély szerelem után elveszi a sors azt az embert, aki mindig mellettem volt, támogatott mindenben. Ő volt az én Napom. Fényt hozott a mindennapjaimban. És egyszer csak eltűnt. Kimúlt. Már nincs fény. Csak sötétség maradt. Lehet, nem így kéne tekintenem Dan halálára, mert a világban minden okkal történik, de még nem megy ez a váltás. Csak így látom a dolgokat. Talán pár hónap és megváltozik a világszemléletem, de egyenlőre nem reménykedem ebben.

Darren nem szól semmit, csak átölel. A hátamat simogatja, hátha enyhül a belőlem feltörtő zokogás, de nem. Még hangosabban bömbölök egy férfi karjaiban, akit alig egy pár hete ismerek. Ő pedig tűri, hogy a tiszta pólóját könnyekkel áztatom.

- Most már mindent értek - suttogja a nyakamba, és tovább nyugtatgat.

Annyira jól esik, hogy valakinek ki tudom sírni magam. Mármint félreértés ne essék, sírtam én a temetés után eleget, de mindig akkor, amikor egyedül voltam. Nem volt kedvem másokkal megosztani a bánatom, a gyászom. Nem tartozott senkire. De most az élet az utamba lökte ezt a csupaszív embert, én meg nem tehetem meg vele, hogy esélyt sem adok neki. Én is csak ember vagyok. Szükségem van arra, hogy valaki melletem legyen, valaki levegye a teher egy részét a vállamról. Mert Darren ebben a pillanatban pont azt teszi. A tudta nélkül.

És igen. Amy a legjobb barátnőm, és igen, ő is támogatna tűzön-vízen keresztül. Neki is elsírtam már az összes bajomat. Rengetegszer kapart össze már a földről. Neki is nagyon sokat köszönhetek az eddigi életemben. De ez most más. Iránta az érzelmeim teljesen barátiak, a férfi iránt, aki most is a karjaiban tart pedig teljesen kuszák.

Nem azt mondom, hogy teljesen belehabarodtam, de valamit érzek iránta. Szükségem van a közelségére. Még akkor is, ha ez most még nem helyénvaló. Hiszen csak 3 hónap telt el. A nyílt seb, amit Dan halála ejtett, még mindig ott tátong a szívemen. És vérzik rendesen.

- Ne haragudj, hogy így összekönnyeztelek - hajolok el egy picit a felsőtestétől, hogy a szemébe nézhessek. - És azért se haragudj, hogy ilyen rettenetes látványt nyújtok most neked.

- Ezért sose kérj bocsánatot, Lenie - mondja komolyan, majd egy gyengéd homlokpusziban részesít. - Bár a legelső testnedv-cserénk jobban tetszett - kacsint rám a részeg csókunkra utalva, mire én elnevetem magam.

- Hülye! - mondom, és ellököm magam, hogy fel tudjak állni a kanapéról.

✨

- Köszönöm, hogy hazahoztál, habár szívesen gyalogoltam volna, mert nincs messze... - fordulok felé a fehér Landrover-ében. Bal kezét a kormány tetején nyugtatgatja, mint valami nagymenő vezérigazgató, a jobbal pedig a sebváltót szorongatja. Tengerkék tekintetével az arcomat pásztázza, majd az ajkát megnyalva így szól:

- Azért hoztalak el, mert reménykedem a búcsúcsókban.

Áh, vagy úgy! Gondoltam, hogy nem úszom meg a mai napot további nyálcsere nélkül, de nem hittem volna, hogy ilyen pimaszul közli velem a tényt. Egy gyenge aha után fogom magam, és kiszállok a kocsiból. Persze, majd én hagyom, hogy megcsókoljon!

Ez a tervem tényleg be is válna, ha nem hallom volna meg egy kocsiajtó csapódását, hiszen kimászik a terepjáróból, amire én megfordulok. A következő pillanatban megragadja a derekamat, és heves csókba hívja az ajkaimat. A nyelveink vad táncot járnak, én meg érzem, hogy majd felrobban az ölem.

Még pár pillanatig nyálcserézünk, majd lassan elválunk egymástól. A szemeibe nézek, látom benne a tüzet, azt, hogy mennyire vágyik rám, és sajnos (vagy nem) én is vágyom rá, de nem lenne igazságos ebben a lelkiállapotban hülyíteni.

- Én most azt hiszem, hogy felmegyek - suttogom az ajkaira, ő pedig csak bólogat. - Csak szépen elhúzódom, és bemegyek, oké?

- Oké - simogatja meg az arcomat, ami szintén nem jó, hiszen rendesen feltüzel. Ez a pasi tudja, hogy mitől döglik a légy.

Lassan távolodom el tőle továbbra is tartva a szemkontaktust, és hátrálok a bejárati ajtóig. Ő még mindig árgus szemekkel figyeli minden lépésemet. Látom rajta, hogy legszívesebben utánam jönne, de nem teszi. Tiszteletben tartja a döntéseimet, és ez annyira beindít.

Tudom, a legtöbb embert az indítja be, ha valaki mocskos dolgokat suttog a fülében, esetleg olyan helyen tapogatja, ahol tényleg csak kevesen, de engem az ilyen kedves tettek hoznak lázba. Az, ha érzem, hogy szeretve és tisztelve vagyok. Ennél szexibb dolog nem is létezik!

Még egyszer utoljára ránézek, eltátogok egy sziát, és megfordulva kitapogatom az egyik virágcserépbe rejtett pótkulcsot, majd kinyitom az ajtót. Közben a gondolataim tengerében csak egy sziget létezik. A Darren-sziget.