Egy Igazi Gyilkos Élet

12.

Késő este van, a rendőrök megtalálták Daniel-t, már csak a ribit kell nekik. Nagyon könnyű lesz, hiszen a város rosszabbik felében van, és ott nyüzsögnek a pitiáner bűnözők, és a drogdílerek, valamint emiatt a zsaruk is gyakran járkálnak arrafelé.

Mindegy, ha kiderül, hogy én voltam, már túl késő lesz. Azon gondolkodok, hogy írjak-e levelet a rendőrségnek Karen miatt....

Kopogás zavarta meg az elmélkedésemet. Odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam. Őszintén meglepődtem, de nem mutattam ki. Apám állt az ajtóban, kissé idegesen a kezét tördelve.

- Szia kicsim. Beengedsz? - kérdezte apa.
Szó nélkül félreálltam, hogy be tudjon jönni. Utána becsuktam az ajtót, és leült az ágyamra, én meg vele szemben a  székre.

- Hogyhogy itt vagy? -kérdeztem, miközben egy arcizmom sem rándult.
- Te vagy a sorozatgyilkos.

Megfagyott a levegő egy pillanatra. Mintha megállt volna az idő arra a másodperce.... De.... Nem eshettem ki a szerepemből.

- Apa... Miről beszélsz? - kérdeztem álszent módon, mintha azt se tudnám miről van szó. Pedig igenis tisztában voltam vele, miről beszél.
- Tudom, hogy te ölted meg azt a sok embert. Tudom, hogy te voltál az...
- Mi?
- Azt hiszed, hogy nem követtelek? Azt hiszed, hogy nem tudom, mit tettél Daniel-el?? Hiszen a legjobb barátod volt Tara.... - a hangja zaklatottnak tűnt, és úgy éreztem, hogy a szíve szakad meg... De nem különösebben érdekelt már. Úgyis hamarosan vége ennek. Mindjárt vége.

Egy szót nem szóltam csak néztem a kék szemébe. Fájdalmas pillantásokat vetett rám, és folytatta:

- Most még mindent bevallhatsz... Most mondd, amíg nem késő.... - szemében könnyek gyülekeztek - Segítek rajtad... Csak mondd ki, hogy te tetted...

Nagyon felment a pumpám, amikor kiejtette azt a két szót: segítek neked.
Nekem senki se tud segíteni. Egyedül is boldogulok.... Majd meglátják. Egyszerűen nem bírom ha valaki sajnál.... Gyűlölöm.

- Nekem te ne segíts. Megvagyok. - ezzel hirtelen mozdulattal belenyúltam a táskámba, és elővettem a kést. Az ágyamon hátrahőkölt, a kezével támasztotta meg magát, és hangos szuszogása töltötte be a szobát. Rémület lett úrrá rajta, és az egész testében remegett.... A saját lányától......- Idefigyelj. Soha nem voltál mellettem. Amikor kértem... Sosem segítettél. Sosem játszottál velem kisebb koromban, sosem segítettél nekem házit írni, sosem vittél el sehova. Nem vagy te senki. És elegem van az egész világból. Megőrültem? Talán. De nem kell nekem más, csak a halál és a vér látványa.

Annyira remegett, hogy egyszeriben elájult. Hát ennyi. Nem hiszem el. Egyszerűen beájulni egy jól sikerült jelenet elején? Szégyen....

Amíg kába volt, bezártam az ajtót, elővettem a nagyobbik késemet, és egy egy kezembe vettem mindkét eszközt. Aztán belédöftem a mellkasába. Csurgott a vére.... Fenséges volt, bár nem így terveztem. De megtudta az igazságot, és nem fecseghetett....

A vörös vére folyt végig a kezemen, és jó helyre céloztam... Mert a szíve megállt, és nem dobbant többet. Nyámnyila seggfej. Meghiusította a tervem... Basszameg.

Miután ráeszméltem, hogy ezzel összekevert mindent, újra kell terveznem. Nem május 25.-én lesz a végítélet napja.. Hanem már holnap. Április 19.-én. Előrehozom, és befejezem ezt a véres játszmát. De ma este még sok teendő vár rám.