Piano teacher [seongjoong]

Zongora

-Hé, valami baj van? Mi történt?

-Se-semmi, igazán, jól vagyok. - fordultam el vörös arccal, de ő visszafordított magához.

-Hongjoong, zavarba jöttél?

-Én..nem..is. Nem tudom miről beszélsz.

-Jajj te, ezt nem tudod letagadni, hiszen látszik rajtad. Semmi baj, ne aggódj. Kezdjük előről, rendben?

-Uhum. - bólintottam, majd ismét neki kezdtünk a páros dalba.

*
*

-Mondd csak, gondolkoztál a versenyen, hogy részt veszel-e rajta? - kérdezte mikor végeztünk a dallal.

-Én, még nem tudom. - vettem el a kezem a zongora felől.

-Nem erőltetem, ezt te is tudod, de ha benevezel a versenyre, nem veszítesz sokat. Persze az rajtad múlik, hogy te mit gondolsz az egészről.

-Én köszönöm tényleg, de még nem tudom. És te is tudod, hogy nem nagyon bírom a tömeget.

-Igen, tudom jól.

-Azt hiszem nekem ideje mennem. Meg-megkaphatom akkor azokat a kottákat?

-Ühüm, persze. Egy perc és hozom. - állt fel mellőlem, majd elment. Nem sokkal később visszajött, de már nem ült le, hanem csak átnyújtotta a kottákat nekem, amit már állva fogadtam el tőle.

-Köszönöm, a mai napot is.

-Igazán nincs mit. Gyakorolj otthon.

-A négykezest nem tudom.

-Azt majd itt velem gyakorlod. Ne aggódj, ígyis sokat fejlődtél már. Ez is menni fog. Ráadásul ha négykezes is lesz a versenyen, azt is velem kéne eljátszanod, mert mást nem tanítok erre.

-Tényleg? - lepődtem meg.

-Te vagy az egyetlen aki kérte a négykezest. A többieknek csak kétkezest tanítok.

-Hát..köszönöm..azt hiszem. Én most akkor megyek. - hajoltam meg, mire vállaimra fogott.

-Ezt hanyagolhatnád már. Két éve oktatlak, és nincs is sok közöttünk. Nem szükséges hogy minden egyes alkalom után meghajolj.

-De de...tisztellek Seonghwa.. - remegett meg a hangom.

-De úgyis tisztelsz ha nem hajolsz meg. Semmi baj nem lesz, ha nem csinálod többet. Szóval..holnap ha meghajolsz, egyedül kell játszanod a négykezest is.

-De hát azt meg hogyan?? Két kezem van csak! Ez így nem igazságos! - akadtam ki.

-Jajj te. - ölelt meg hirtelen, mire azt hittem megáll a szívem. Teljes mértékben elvörösödhettem. Mégis annyira jó ez az érzés, az ölelése kellemes. Amikor pedig elvált tőlem, én lehajtottam a fejemet és a kottákkal a kezemben rohantam el tőle, hogy ne lássa a már paradicsom vörös fejemet.
-Hongjoong. - szólt utánam, de inkább kiszaladtam a teremből.

Tulajdonképpen nincs nagyon érdekes életem. Én is csak egy átlagos középiskolás vagyok, mint a diákok nagy része. A 19. életévemet fogom tölteni idén, vagyis nemsokára novemberben. A hidegebb időszak is már jelen van, ráadásul az érettségi is a nyakamon van. Aztán pedig a szakmai évem. Nem akarok nagy zenész lenni, csupán ki szeretném ezt tanulni, esetleg oktatónak állni, ha úgy van. Leginkább zongorázok, ami igazán az életem része már lassan tíz éve. Csodálatos dolgokat éltem át a zene által. Meg lett egy csodálatos oktatóm is már két éve. Ő Seonghwa, akibe sajnos viszonzatlanul szerelmes vagyok. Ő 23 éves, felnőtt, érett ember. Nem tudom mikor szerethettem bele, de már attól zavarba jövök, ha a négykezest játszuk és összeér a kezünk. Fogalmam sincs mit tegyek, mert észreveszi, ha zavarba jövök. Elvörösödök, és olyankor általában el is rontom a hangot. Emiatt végképp észreveszi. És most az az ölelés...nem tudtam volna ott maradni. Sosem ölelt meg csak úgy. Mindig volt oka, de ennek most nem találom.