Piano teacher [seongjoong]

Határok

[Seonghwa szsz]

Imádom látni, ahogy mérgelődik. Tény, hogy ez a nap, nem volt kedvező Hongjoong számára, de nagyon aranyosan viselkedett. Egy ideje már szeretem húzni az agyát, mert ahogy reagál rájuk, az mindennél jobb látvány.
Most viszont itt fekszik mellettem, mert kénytelen volt maradni. Igaz már rég elaludt, de megértem. Hosszú volt neki a hét, és hajnalban is felkelt miattam.

Később viszont ott hagytam őt, és megpróbáltam lemenni a konyhába. Az orromra lett kötve, hogy meg ne próbáljam, de Hongjoong még nem is ebédelt. Szeretnék neki kedveskedni, mivel megérdemli.
A lépcsőn kicsit nehéz volt a dolog, de utána már nem annyira. A konyhában elkezdtem valami főzni való után kutatni, amiket miután összeszedtem megnéztem mit tudnék belőle csinálni. Amint kigondoltam neki is álltam.

Este hat órát ütött az óra amikor kész lettem, így inkább elkönyveltem ezt már vacsorának. Miután kiszedtem mindkettőnknek, feltettem egy tálcára őket, majd óvatosan elindultam vissza.
Az emeletre kicsit rosszabb volt felmenni főleg egy tálcával, de én akartam, ez az én hibám.
Belépve a szobába, letettem az éjjeliszekrényre az ételt, majd Hongjoong mellé mentem és vállát kezdtem simogatni.

-Hongjoong. - ejtettem ki halkan nevét, mire fogta és átfordult a másik oldalára. Ezen halkan felnevettem, de utána tovább ébresztettem őt.

-Hagyjál. - motyogta csukott szemekkel.

-Enned kell. - erre mostmár nyöszörögve hátára fordult, kinyitotta a szemeit és rámnézett.

-Mit műveltél? Nem szabadott volna elhagynod az ágyat! - ült fel engem leszídva, de számítottam rá.

-Rossz felügyelő voltál Hongjoongie. Nem is tudom melyikünk a hibás most. - mosolyodtam el, közben elvettem a tányérokat és az egyiket neki adtam. Leülve én is, enni kezdtem.

-A te hibád! Elegem van belőled. Nem is vagy te felnőtt, hanem egy borzalmas kisgyerek aki nem tud szót fogadni. - halgattam végig.

-Gondolkozzunk egy kicsit..

-Inkább ne. Akárhányszor elgondolkodsz mindig kicseszel velem. Mostmár leállhatsz vele nyugodtan.

-Nem értem miről beszélsz. - mondtam teljesen nyugodtan, de belül igenis tudtam, hogy Hongjoong tűrési határai már az egekben vannak. Lehet egy kicsit le kéne állnom, de komolyan aranyos mikor mérges.

A vacsora csendben telt el kettőnk között. Talán ő egy kicsit feszült is volt közben, míg én halál nyugodtan ettem meg az adagomat. Ő néha telefonozott is, aminek nem nagyon örültem, de nem szídtam le miatta.

-Írtam anyának, hogy nem maradsz a hátsódon. - szólalt meg a semmiből.

-Ez a legborzalmasabb amit tehettél. - válaszoltam.

-De hát világosan megmondta neked nem? Hogy nem hagyhatod el az ágyat. Erre meg fogod azt kedvedre mész mindenhova! - és csak nem adja fel.

-Nos, ha ennyire ellene vagy, akkor kijelentem, hogy volt már ilyen a lábammal, és hamar felépültem. Meg amúgyis.. - álltam fel és kivettem az üres tányért a kezéből, amit az enyémmel együtt visszatettem a tálcára. - Tudom, hogy mi megerőltető számomra és mi nem. Az orvos elmondta, ha úgyérzem, nem bírom akkor inkább üljek le vagy valami, de egy szóval sem mondta azt, hogy nem kelhetek ki az ágyból. - mosolyogtam rá győztesen, és el is indultam sántítva ki a szobából.

-Seonghwa! Tanár úr! - hallottam meg nevem, de amit utána mondott arra inkább megálltam.

-Te komolyan tanár úrnak hívtál engem?