Határtalanul

ELSŐ FEJEZET

Aaliyah

Cancún számomra a legvarázslatosabb pontja ennek az óriási világnak. A tengerpart az azúrkék vízzel és a forró homokkal, a pezsgő légkör, a közvetlen hangulat, a város egzotikus kisugárzása... Még a boldogtalan emberek szája is letörölhetetlen mosolyra húzódik, ha a valaki kiejti a hívogató nevet.

Amióta az eszemet tudom, vágytam arra, hogy eljuthassak ide. Olyan vonzalmat éreztem Mexikó iránt, amit nem tudtam szavakba foglalni. A szívem mélyén mindig is sejtettem, hogy fontos szerepet fog játszani az életemben ez a vidék, és azt hiszem, ez egy nyomós indoka volt annak, hogy végül itt is kötöttem ki a legjobb barátnőmmel, Angel Hamzával.

A szüleim sosem értették, hogy rajonghatok valamiért, amiről még csak megalapozott elképzelésem, tapasztalatom sem volt. Sosem jártunk itt, ha bármilyen tény is a birtokomban állt, az a latin-amerikai szappanoperákból származott – na nem mintha néznék bármi ilyesmit –, illetve azokból a földrajz- és turistakönyvekből, amikből igyekeztem informálódni a vágyott városomról... Ám ez hamar megváltozott.

Tizenkét éves lehettem, mikor egy spanyol család az országomba, Angliába jött nyaralni. (Bár én a mai napig előszeretettel gondolom azt, hogy egyszerűen megunták a spanyol vidék folytonos napsütését.) A szüleim, Angel és a családja, valamint én a városban sétálgattunk, mikor az említett família leszólított minket. A mosolygós arcukról, latinos stílusukról, külsejükről és természetesen a tört angolból egyértelművé vált, hogy egy sokkal kellemesebb helyről érkeztek, ahol minden bizonnyal nem kell állandóan esernyőt cipelgetnie magával az ember fiának és lányának...

Egy édesapa, egy édesanya és két, nagyjából korombeli gyerekkel álltunk szemben, akik egy kicsit eltévedtek a környéken, és segítséget szerettek volna kérni. Nem igazán könnyítettem meg a helyzetüket, ha fogalmazhatok így. Folyamatosan kérdésekkel szakítottam félbe őket, lázba hozott a tudat, hogy mexikóiak is lehetnek. Apa és anya nem győzött csitítgatni: ha jól számoltam, pontosan ötször kezdték újra az eligazítást, ami végül nem csak az én személyes jelenlétem miatt történt, hanem többek között azért is, mert Angel és a testvérpár rettentő szórakoztatónak találták, ahogy hadarva igyekeztem tudtukra adni, mekkora égi csoda, hogy összefutottunk, mindent hallani akarok Mexikóról, főleg Cancúnról. Beszámoltam nekik, milyen tájékozott vagyok a város földrajzi fekvését és éghajlatát tekintve, hogy fel tudok sorolni nagyjából minden olyan csomópontot, amit turistaként érdemes lenne meglátogatni, ezekről pedig a véleményüket is kikértem, habár nem sok időt hagytam nekik a válaszadásra. Az ilyen akcióimra visszagondolva értettem meg, a szüleim miért nem aggódtak amiatt, hogy bármikor elrabolhatnak: annyit beszéltem az izgatott pillanatokban, hogy még a bűnözők sem próbálkoztak volna azzal az ostoba tervvel, hogy magukkal vigyenek.

Szerencsére a pár nem vette zokon, hogy be nem áll a szám, habár utólag kiderült, ők Madridból utaztak ide, nem pedig Közép-Amerikából. Ennek ellenére, amint a szüleim beavatkozásával lehetőségük volt, igyekeztek minden kérdésemre válaszolni. Tudtam, hogy a spanyolok általában nyitottak és segítőkészek, nem várnak semmiféle viszonzást, mikor valaki szívességet kér tőlük, ráadásul szívesen elütik az időt hosszú beszélgetésekkel, de ezt a saját bőrömön tapasztalni egyszerűen üdítő volt.

Azt hiszem, ha akkor kussban maradok, mint ahogy eredetileg mindenki tervezte rajtam kívül, sosem ismertük volna meg az Alcara-családot. Azon a napon két baráttal gazdagodtam: Maitéval és a lökött bátyjával, Franciscóval. Mondanom sem kell, szoros kapcsolat létesült a famíliáink között, amely nem csak egy időszakra szólt, hanem úgy tűnt, örökre – bármennyire is elcsépeltnek hangzik.