Határtalanul

TIZENHATODIK FEJEZET

Aaliyah

Mintha egyszerre tépték volna ki a szívem és a tüdőm. Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, hogy életképtelen vagyok, ennek ellenére talpon maradtam. Próbáltam fenntartani az álarcot mindenkinek magam körül, leginkább a szüleimnek. Tudtam, hogy képesek óriási feneket keríteni a történteknek, ha tudomást szereznek róla, így Reina és Alejandro is csak annyit hallottak, hogy összevesztem Michaellel, ahogy apa és anya is.

Sosem láttam még Mike-ot ilyennek, és tudtam, hogy nincs is ilyen oldala. Mindössze azért játszotta ezt az egészet, mert azt gondolta, így könnyebb lesz. Hát tévedett. Sokkal fájdalmasabb volt, mintha leülünk és megbeszéljük: a szakítás az egyetlen megoldás.

Nem találtam a helyem. Olyan voltam, mint egy robot, akit arra programoztak be, hogy eljárjon dolgozni és egyszerűen csak létezzen. A világ egyben van, körülötte mégis minden omladozik.

Angelt legutoljára akkor láttam, mikor a nagykövetségen megtörtént a konzuli interjú, vagyis az utolsó feltétele annak, hogy kézhez kapjuk a tanulmányi vízumunkat. Aznap, mikor Michael szakított velem, minden szó nélkül távozott, és jó pár napig haza sem jött. Hívni nem hívott, beszélni nem beszéltünk, ahogy Maitéval sem. Ezek után nem éreztem szükségét annak, hogy faggatózzam, így mikor az elbeszélgetés után elindult felém, egyszerűen megfogtam a cuccom, aztán ott hagytam őket Maitéékkal együtt. Nem akartam szabadkozást, sajnálkozást hallgatni, bőven elég volt a saját érzéseimmel megküzdeni. Ha eddig nem érdekelte, mi történik körülöttem, kötve hiszem, hogy most más véleménnyel lenne róla.

Természetesen ettől függetlenül még együtt laktunk, így nem akadályoztam meg azzal semmit, hogy hagytam egyedül ünnepelni őket. Ugyanúgy kopogtatott a szobám ajtaján, amit én – bármennyire kicsinyesnek is tűnik – gondosan bezártam. A délelőttös műszak alkalmával jóval előbb felkeltem, mint szoktam, inkább elmentem a kávézóba előkészíteni mindent, mint hogy otthon kelljen lennem. A délutános műszakot pedig úgy nyújtottam, ahogy tudtam: tisztában voltam vele, hogy Aaronnel igyekeznek minél több időt eltölteni, így nagyjából megvolt az a megszokott időpont, mikor elment otthonról. Ha mégsem, akkor csak motyogtam valamit köszönésképp, aztán felvonultam az emeletre – bezárkózni. Elvállaltam minden lehetséges túlórát, ahogy a szombati műszakokat is egytől egyig. Így volt a legjobb.

Maite telefonon hívogatott, bár neki sem igazán válaszoltam. Nem azért csináltam ezt az egészet, mert haragudtam rájuk, hanem azért, mert nem volt kedvem és erőm beszélni a történtekről. Ugyanúgy viselkedtem, mint Angel, mikor fény derült Aaron titkára, mindössze annyi volt a különbség, hogy mielőtt elkezdődött volna ez az időszak, faggattam mindkettőjüket, válaszokat akartam, segítséget, amit megtagadtak. Ők döntöttek úgy, hogy kimaradnak belőle, minden joggal. Nem tudhatták, mi zajlik a háttérben, ráadásul Francisco Maite bátyja, illetve Angel egyik legjobb barátja. Azt hiszem, én is ezt tettem volna a helyükben. Vagy csak ezzel nyugtattam magam.

Reinával és Alejandróval ezt már nem mertem eljátszani – ha eljöttek, beengedtem őket, csakhogy velük jött a fiúk is minden egyes alkalommal. Látszólag nagyon bántotta a tény, hogy szerepe volt a szakításban – amiről egyébként nem beszélt a szüleinek. Igyekezett felvidítani, két lábon tartani a földön, így azzal viszonoztam az erőfeszítéseit, hogy egy-két, számára fontosabb alkalomra elkísértem őt: ezek voltak az egyetlen olyan tevékenységek a munkám mellett, amik következtében kitettem a lábam a házból. Minden olyan monotonná vált, még maga Cancún is.

Azt gondolná az ember, jót cselekszik azzal, ha egy barátját választja a szerelem helyett, ennek ellenére egyre többször fordult meg a fejemben, hogy hibát követtem el, ráadásul nem először.