Határtalanul

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Francisco

Két hét után először fordult elő, hogy Aaliyah egyetlen szót is intézett volna felém, ami igazából talán meg sem történt volna, ha nem ültünk volna az étteremben a családjainkkal. Rettenetes volt úgy tölteni a napjaimat, hogy tudtam, elveszítettem az egyik legközelebbi barátomat, ez a felismerés pedig akkor ütött képen, mikor Lea megkeresett a dolgozatával, amiről egyébként meg is feledkeztem.

Hagyta, hogy végigolvassam az anyagát elejétől a végéig, nem szólt semmit, egyszerűen csendben várt. Mikor felnéztem a kinyomtatott és spirálozott füzetből, egyszerűen annyit mondott, tudnom kellett róla, hogy nem az én hibám, amiért így elveszítettem a fejem. Szóhoz sem jutottam utána, egyszerűen csak ültem és próbáltam felfogni, mit műveltem Aaliyah-val csupán azért, mert ilyen kötődés alakult ki közöttünk az évek során, aminek – mint kiderült – semmi köze nem volt a szerelemhez.

Az étteremben töltött idő alatt is csak ez járt a fejemben, de nem volt bátorságom odaállni Aalie elé azért, hogy ezúttal őszintén bocsánatot kérhessek tőle mindazért, amit a viselkedésemmel okoztam. Túl nagy volt a kár.

Újra és újra eszembe jutott, amit az összeveszésünk napján hozzám vágott: „Nem tudom, hogy ennek az egésznek, mi az oka, mert az, amire fognád, biztosan nem. Azt sem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy így elbánj velem". Lea dolgozatával lett világos, miről beszélt: tudta, hogy a féltékenységre, az iránta érzett szerelemre fognám mindazt, amit elkövettem, holott ez még csak a közelében sem lehetett annak az érzésnek. És én sem tudtam megmondani, mivel érdemelte ki azt, hogy így elbánjak vele. Nem létezett rá észszerű magyarázat.

Az este egyébként kellemes hangulatban telt: nem uralkodott feszengés, mindenki feloldódott, ráadásul jó volt újra találkozni Angel és Aaliyah szüleivel, meg persze jobban megismerni Aaront és Dylant is. Előfordultak olyan pillanatok, mikor kicsit mindenki elhallgatott, de nem voltak számottevők. Jól éreztük magunkat.

Egy kis változás akkor volt kézzel tapintható, mikor Aalie visszajött a mosdóból. Látszott, hogy sűrűbben veszi a levegőt, a kezei mintha remegtek volna, ráadásul feltűnően csendben maradt a maradék időben. Mint aki szellemet látott, és egyikünk sem tudta, mi lehet ennek az oka.

-Istenem, ezt meg kell ismételnünk! – sóhajtott Aubrey, Aaliyah anyukája. A szüleim és mi is egyetértően bólogattunk.

-Itt lesztek majdnem egy hétig, sok alkalmunk lesz rá – mosolygott apa, miközben átölelte anya vállát. – Persze ez a többiektől is függ. Aaliyah igaz, hogy délelőttös műszakban lesz, de Angel délutánosban, jól mondom? – az említett megerősítette és megfogta a barátja kezét. – Lea és Dylan talán szabadok ekkortájt, a gyerekekről pedig tudjuk, hogy igen – legyintett.

-Na szép, mintha nem lenne életünk! – háborodott fel Maite.

-Hát mert nincs is – oltotta le anya szinte azonnal, mire kitört a nevetés.

-Egyébként nekem bármikor tökéletes, befejeztem a feladatomat, szóval ráérek – mosolyodott el Lea. – Dylan pedig a héten szintén délelőttös, szóval szerintem neki sincs kifogása egy-egy ilyen este ellen.

-Fantasztikus! – csapta össze a tenyereit Colin, Angel apukája. – Aaron, te ráérsz?

-Nem ígérem, hogy igen, de több mint valószínű – bólintott mosolyogva. – Örülnék, ha megint eltölthetnék veletek egy ilyen kellemes estét.

-Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük – néztem körbe. – Már csak az időpont hiányzik, de azt bármikor le tudjuk fixálni.

-Ahogy mondod, kicsim – borzolta össze a hajamat, anya, miközben mindannyian felálltunk az asztaltól. Aaliyah egy ideig még bámulta a tengert, aztán úgy döntött, ő lesz az első, aki a kijárat fele indul sietős léptekkel. Mindenki elég értetlenül nézett utána, de úgy gondolták, jobb, ha nem kérdeznek. Utána akartam menni, de Maite megfogta a csuklóm, majd alig észrevehetően megrázta a fejét. Halkan sóhajtottam, aztán lesütöttem a szemeim.