Határtalanul

EPILÓGUS

Aaliyah

-Csak két hét – suttogta Michael, miközben a homlokomnak döntötte enyémet. A reptér bejárata előtt álltunk, a szülei előre mentek, hogy kicsit magunkra hagyhassanak minket, már amennyire ez lehetségesnek bizonyult. – Többet is kibírtunk már. – mosolyodott el, aztán a fülem mögé tűrte a hajam és lenézett rám. Ezzel nem tudtam és nem is akartam vitatkozni, mert igaza volt, de a bennem lévő nyomáson nem változtatott semmit, mert akkor is el fog utazni.

-Csak ne hagyd, hogy lecsapjanak rád az argentin orvosok, mikor rájönnek, hogy mi rejlik benned.

-Egyébként sem tudnék megszabadulni tőled – nevetett, mire mellkasára csaptam szintén nevetve, könnyes szemekkel. Kezei közé fogta arcomat, aztán forrón és hosszan megcsókolt. Igyekeztünk úgy nyújtani az egészet, amennyire csak lehetséges volt, de nem tarthattam fel: be kellett csekkolniuk, leadni a csomagjaikat... Túl sok minden várt még rá a felszállás előtt.

-Megígéred, hogy ugyanitt fogsz várni, mikor visszafelé jön a gép? – suttogta ajkaimba. Egy centiméterre sem húzódott el, különben sem állt fenn ez lehetőségként. Még nem voltam felkészülve rá.

-Két turmixszal és egy doboz csokoládés eperrel – mosolyodtam el, aztán szorosan körbeöleltem, mielőtt bement volna.

Évekkel ezelőtt, mikor azzal hozakodtak elő, hogy a barátságok minden akadályt átvészelnek és csak erősebbé válnak, habozás nélkül egyetértettem. Eszembe sem jutott megcáfolni, mert azt gondoltam, éltünk már meg a hozzám közelállókkal olyan pillanatokat, amiket mi kétségtelenül nagy problémaként észleltünk, de együtt meg tudtuk oldani, és tényleg szorosabbá kovácsolt össze minket. Ezekért a helyzetekért pedig később hálásak voltunk, mert azt jelentette, hogy képesek vagyunk túllendülni minden közeledő hullámvölgyön. Csak akkor még egyikünk sem tudta, mit jelent az igazi akadály.

A történtek ráébresztettek arra, hogy ha valami mély nyomot hagy az emberben, az idővel sem tűnik el: egyszerűen elfakul. Olyan, mint egy sebhely: begyógyul, de a helye mindig ott marad, és emlékeztet minket arra, hogy szereztük.

Franciscóval, habár átbeszéltük a történteket és kibékültünk, már nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint azelőtt, persze ezt egyikünk sem mondta ki nyíltan. Szerettem őt, és nem akartam lemondani róla azért, mert többnyire tudtán kívül követett el olyan dolgokat, amikkel fájdalmat okozott, ugyanis ezt nem érdemelte meg – hiába történt az, ami. Bíztam benne, hogy talán eljön majd az a pillanat, ami fordulópontot jelenthet a számunkra, de egyelőre ennek még nem volt itt az ideje.

A közösségünk egyben maradt, mert egy család voltunk, és a család sosem fordít hátat a tagoknak. Ez nemcsak a vérségi kötelékről szól, hanem az érzelmiről egyaránt: és nem feltétlenül a vérségi teremti meg az egységet.

Egy ilyen rendszerben is vannak kötelezettségek, szabályok és határok, amiket meg kell tanulni, meg kell tapasztalni – és nem évek kellenek hozzá, hanem az örökkévalóság. Mindannyian változunk, velünk együtt pedig az igényeink, az értékrendszerünk, a világnézetünk. Van, hogy egy határ kitolódik, egy másik pedig párhuzamosan szűkül, és az a feladatunk, hogy ezekre odafigyeljünk, miközben azt gondoljuk, hogy akadálytalanul, szabadon éljük a hétköznapjainkat.

Horatius, római költő úgy fogalmazott: Carpe diem – vagyis élj a mának. Éld meg a pillanatot, mert az életedben nem fordul elő kétszer ugyanolyan, ha pedig mégis, akkor kimondottan szerencsésnek bizonyulsz. A sorsnak tervei vannak veled. Ha valamit az utadba sodor, nem véletlenül teszi, szóval ragadd meg, kapaszkodj belé, el ne ereszd! Vissza nem térő lehetőségek vesznek körbe nap mint nap, amik, ha egyszer megragadják a figyelmedet, okkal teszik.

Lehet, hogy meglátsz egy helyet, amiről aztán tudod, hogy ott fogod eltölteni életed legszebb, legemlékezetesebb éveit, talán az egész életedet. Lehet, hogy megismersz egy családot, akik onnantól kezdve, bármilyen problémán is vagytok túl, ott fognak állni melletted és támogatnak – azokkal, akik eddig is ezt tették... És az sem kizárt, hogy találkozol azzal az emberrel, aki megadja számodra mindazt, amire valaha is csak vágytál: elsöprő érzéseket, mindent felemésztő szerelmet, szeretetet, szenvedélyt.

Új embereket körülötted: barátokat, egy második családot.

Új célokat, álmokat. Közös sikerélményeket.

Önmagadat úgy, ahogy te és senki sosem látott még téged.