MAGAS LABDA /FF SZOBOSZLAI DOMINIK/

12.

Hogy mi történt ezután?  Hosszú még a történetet mire a végéhez érek, legalább is a jelenbe. De nekem van időm is és kedvem is tovább mesélni. 

Szóval...

Ezután az este után össze dőlt bennem egy egész világ. Úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok majd bízni, hogy innen nem tudok majd felállni. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Anya és apa először rettentően kiakadtak, hogy nem tudják mi a probléma. Edinával természetesen megbeszélték, hogy mi történhetett, de biztosat nem tudott egyik szülő sem. Dominik nem mondta el, ahogy én sem voltam még képes beszélni róla. Mia rengetegszer hívott és üzenetet is küldött, de nem voltam képes a telefonomhoz nyúlni. Ott ugyanis minden Dominikra emlékeztetett. A szüleim ismertették Miával a helyzetemet, aki azonnal rohant és megpróbált össze kaparni a föld alól, de neki sem sikerült. Egyszerűen olyan mélyre zuhantam, ahonnan el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogok kimászni. Talán majd jön valami isteni csoda- gondoltam magamban sokszor akkoriban. Tudtam, hogy fel akarok állni, viszont akkor még képtelen voltam rá.

Így telt tehát az első nélküle töltött hét. Sírással. Nem ettem, mert egyszerűen nem ment le egy falat sem a torkomon. Inni is alig ittam, egyszerűen nem voltam szomjas. Aludni sem tudtam, csak néztem a plafont és minden egyes pillanatban az utolsó itt eltöltött közös éjszakánk emlékei kísértettek.

A második héten már anya és Mia is megelégelte az önmarcangolásomat. Muszáj voltam enni, ami ekkor már nem is esett annyira nehezemre. Komolyan. Egyszer csak leültem az asztalhoz kisírt szemekkel és megettem az egész tál levest, utána vagy három kirántott húst sült krumplival, savanyúsággal. Bele tudtam volna fulladni a savanyú uborkába. Rengeteget ittam, állandóan azt éreztem szomjan akarok halni. Anya végre ezen a téren megnyugodott, viszont továbbra sem voltam hajlandó egy szót sem szólni. Senkihez. Egyedül éreztem magam a legjobban. Az iskolába muszáj voltam a második héten már megjelenni. Természetesen oda eljártam, de amint vége volt az óráimnak, azonnal haza indultam. Otthon inkább elfoglaltam magam. Tanultam, takarítottam. Sírtam. Kiválogattam a ruháim, sírtam. Zenét hallgattam, közben a változatosság kedvéért sírtam. Körülöttem minden a legnagyobb rendben és tisztaságban volt, míg bennem akkora rendetlenség és káosz uralkodott, amilyet még nem tapasztaltam.

-Kislányom, kész a kaja!- hallottam anya kiabálását lentről, mire azonnal felpattantam a könyveim mellől és fejvesztve rohantam.

-Hú-fújtam ki magam gyorsan és levágódtam az asztalhoz.- Annyira éhes vagyok- jelentettem ki gyorsan és már nyúltam is, hogy szedjek magamnak a rakott krumpliból egy óriási adagot, mellé pedig kovászos uborkát.

-Jó étvágyat- közölte mindenki egyszerre, ezután pedig anya, apa és én is neki láttunk.

Isteni finom volt, főleg a kovászos uborka. A levéből is muszáj voltam inni, esküszöm ha nem ihattam volna, talán valakit meg is ütök. Anya furcsa tekintettel méregetett, de nem szólt egy árva szót sem. Csak nézett.

-Mi az?- kérdeztem, miközben egy újabb darab ubit toltam magamba.

-Örülök neki, hogy végre eszel- mosolygott rám kedvesen.

-De miért nézel rám így?

-Csak nem értem, Kloé, kislányom – gondolkodott el egy pillanatra.- Te nem szeretted eddig a kovászos uborkát.

-Mert sosem kóstoltam- vágtam rá azonnal.- Nagy hiba volt, mert ez isteni.

-Hát jó, örülök neki, ha ízlik- mondta anya kétkedve. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, pedig én tényleg csak úgy voltam vele, hogy mit vesztek ha megkóstolom? Semmit. Max nem ízlik. Viszont jól tettem, hogy megkóstoltam, hiszen ez valami mennyei. Úúú, főleg a leve.