MAGAS LABDA /FF SZOBOSZLAI DOMINIK/

10.

Rómát teljesen kimaxoltuk. Igyekeztünk kizárni mindent és mindenkit, hogy csak egymásra tudjunk koncentrálni. Úgy gondolom, hogy ez teljes mértékben sikerült is. Megnéztünk mindent, elmentünk mindenhova amit kitűztünk magunk elé, és közben igyekeztünk ennél is jobban megismerni egymást. Már ha ez lehetséges. Párszor felismerték Domit, de nem volt kellemetlen számunkra az a pár fiatal, akik közös képet szerettek volna készíteni vele. Örültem annak, hogy ennyire sikeres és hogy szinte minden országban ismerik a munkásságát. Ami engem illet, talán soha életemben nem voltam annyira boldog mint akkor, ott, Rómában. Annyira rendben volt minden. Az életem, a lelkem. Egyszerűen kicsattantam a boldogságtól és a szerelemtől.

Haza érve nehéz volt vissza rázódnom a szokásos mindennapjaimba, fura volt, hogy újra a suliban kellett ülnöm, hogy tanultam. Kevesebb időt töltöttem együtt Dominikkal, viszont többet a szüleimmel és Miával, akik rettentően hiányoztak nekem. Itt volt az ideje annak, hogy velük is foglalkozzak. Anyuval rengeteget takarítottam és vásároltam, apuval elmentem a rendelőbe, hogy körül nézzek és segíteni tudjak az új bútorok megrendelésében, stílusban stb. Miával a suliban is, de suli után vagy közben kávéztam, plázáztunk, kajáltunk, vagy csak elmentünk edzeni.

Egyszerűen nem tudtam dönteni. A szívem ketté szakadt, ha arra gondoltam, hogy itt kell hagynom ezt a három embert, akik számomra a mindent jelentik, viszont attól egyenesen pánik rohamot kapok, ha arra gondolok, megint elveszítem őt. Dominikot.

-Mi a helyzet Kloé, annyira nem vagy ma a toppon?- zavart meg hirtelen Mia. Gondolom elbambultam és ezt vehette észre.

-Nem tudom mi legyen Mia, egyszerűen fogalmam sincsen- hajtom le szomorúan a fejem, legszívesebben sírni tudtam volna, vagy jól megpofozni magam amiért ennyire döntés képtelen vagyok.

-Én már mondtam neked, hogy minden lehetséges-fogta meg a kezem hirtelen a pad alatt.- Már nem én, nem a szüleid a legfontosabbak az életedben, hanem Ő. Az életedben csak most az  egyszer, helyezd a saját boldogságod előtérbe-mosolygott rám kedvesen. Igaza van, ezt kéne tennem.

-Gondolkozom rajta- mosolyogtam vissza a legjobb barátnőmre, tudtam, hogy igaza van, nekem mégis nehéz dolog volt meglépni hirtelen ezt a döntést. Muszáj voltam erről beszélni mással is. Anyuékkal és Domival is. Bár tudtam, hogy anya és apa nehéz szívvel ugyan, de arra bíztatnának, hogy menjek, Dominik, pedig, nos ő nagyon szeretné, ha vele mennék Lipcsébe. Igazából én is ezt szerettem volna. Csak féltem. Féltem, hogy felrúgom az egész életem és valami hiba csúszik majd a gépezetbe. Ez mindig így volt és mindig is így lesz. Nincs olyan, hogy az ember életében minden rendben van. Egy ideig pontig talán, de aztán mindig történik valami, ami felkavarja az álló vizet és jól pofon vágja az embert. Tudtam, hogy nem gondolkodhatok így egész életemben, de eddig mindig beigazolódott ezen filozófiám.

Az egyetemről haza érve azonnal leültem anyu elé a konyhapulthoz.

-Anya- szólítottam meg kissé félve, mire aggódva kezdett méregetni.- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy szeretnék elköltözni?- ejtettem ki félve ezeket a szavakat a számon.

-Annyit csupán, hogy már vártam mikor hozod elő- mosolyodott el kedvesen, és tovább tüsténkedett a konyhában.

-Mi van, ha azt mondom, hogy egy másik országba?- hunytam le a szemeim, nem voltam benne biztos, hogy mire kinyitom anyu haja nem fog lángolni az idegességtől.

-Felkészültünk erre apáddal kislányom- simította végig arcomat puha kezeivel.- Ha menni szeretnél, hát menj. Mi mindig támogatni fogunk, bárhol is légy és bármit is csinálj. Lényeg, hogy magad miatt tegyél mindent, a magad érdekeit nézd. Ha el szeretnél menni Domival, menj. De egyet kérek tőled- állt meg egy pillanatra, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni.- Az egyetemet ne hagyd elveszni, csináld végig akár onnan is.