MAGAS LABDA /FF SZOBOSZLAI DOMINIK/

16.

KLOÉ SZEMSZÖGE

Van az a pont az ember életében, amikor rájön, hogy végre révbe ér. A pont amikor azt hiszi ennél boldogabb talán sosem lehet. Persze mindig történik az emberrel valami olyan ami überelheti az előzőleg megélt boldog pillanatokat. Az én életemben sok ilyen pillanat van, amire szívesen emlékszem vissza. Dominik, a kisfiam születése, majd ismét Dominik. Minden ilyen meghatározó pillanat hozzá köthető. Amikor egyedül maradtam – persze képletesen- a terhességem, majd az azt követő időszakban, soha nem gondoltam arra, ami végül történt.

Amikor Dominik eljött hozzánk reggel és szerelmet vallott, a szívem minden egyes darabkája, ami addig ripityára volt törve, újra össze forrt. Egyetlen monológ kellett csak hozzá, egy igazán őszinte, szívből jövő vallomás. Ennyi nekem elég volt. Hittem neki, tudtam, hogy igazat mond, hogy velem/ velünk akar lenni. Őszintén? Én sem vágytam másra, csak rá, hogy mellettem legyen, hogy támogasson, hogy a fiam ismerje az apukáját, hogy szeresse azt és számíthasson rá bármiben. Azt akartam, hogy igazi család legyünk, mi hárman, ahogy annak lennie kellett volna már a legelejétől kezdve.

-Gyere hozzám!- térdelt le elém hirtelen és nyomta az arcomba az ékszeres dobozt, benne egy gyönyörű eljegyzési gyűrűvel. Hirtelen levegőt sem kaptam. Először rá néztem a kisfiamra, aki csodálkozva nézett, kezében a rágókájával, amit idő közben elfelejtett rágni is, annyira lekötötte a figyelmét az előttem térdelő apja. Végül Dominikra néztem, szemeim megteltek könnyekkel, mindig erre vágytam. Rá. Most pedig itt térdel előttem és arra kér, hogy legyek a felesége. Hihetetlen érzés volt, amikor ténylegesen eljutott az agyamig, hogy ez nem csak álom, hanem a valóság.

-Jó!- mondtam ki gyorsan. Muszáj volt össze szednem magam, nem várathattam meg a válasszal órákig.-De!- tettem fel a kezem, még mielőtt bármit is lépni tudott volna.-Elmondom, hogy ez az utolsó esély amit adni tudok, ha ezt is elcseszed, többel nem tudok szolgálni- néztem mélyen a szemébe, hogy érezze tényleg komolyan beszélek.

-Ígérem nem csinálok semmi olyat, ami miatt elveszíthetlek titeket- mosolyodott el, majd a gyűrűs ujjamra húzta a gyűrűt és azonnal megcsókolt. Akkor tudatosult bennem úgy igazán, hogy mennyire is hiányzott. Újra teljesnek éreztem magam és ez csodálatos érzés volt.

Dominik a csók után magához vette Maxit, majd egy csoportos családi ölelésre invitált. Innentől kezdve pedig új időszámítás indult az életünkben. Most már nem volt én és ő, vagy te és én, innentől MI voltunk.

-Csináljunk egy képet- nézett rám hirtelen Domi, kezében még mindig Maxival.

-Milyen képet?- értetlenkedtem.

-Add a kezed- kérte, majd az ülőhöz vezetett, ahova egymás mellé ülve, Maxit az ölébe véve fogta meg előbb az ő kis kezét, majd az enyémet, és készített egy képet.

Meglepően jól sikerült, sőt, igazi Pinterest kép lett.

Dominik nem szólt semmit, helyette fürgén nyomkodta a telefonját. Hiába kérdeztem, nem válaszolt semmit. Maxi csodálattal a szemében nézte apja összes mozdulatát, bár gyanítom a telefon kijelzője sokkal jobban lekötötte a figyelmét. Nem értettem miért fontos most annyira a telefonját nyomkodni, mígnem az én telefonom jelzése szakította félbe a gondolataimat. Ami ezek után jött, na az nem volt semmi. Szembe találtam magam az előbb elkészített képpel. Nem akárhol, az instagram kellős közepén közös posztban megjelölve. Tekintetem azonnal a képaláírásra helyeztem. "She said yes!✨🥳💍🤍 #ourfamily". Tudtam, hogy Dominiknak valahogy elő kell majd adnia, hogy van egy fia, hiszen híres, az emberek pedig úgy érzik, hogy joguk van minden egyes apró dologról tudni, ami a követettük életében történik. Nos, Domi megoldotta, hogy most már mindenki tudjon róla. Őszintén mondom, hogy hálás voltam ezért a megoldásért. Diszkrét volt, mégis sokat mondó.