MAGAS LABDA /FF SZOBOSZLAI DOMINIK/

5.

  Nem gondolkoztam sokat, azonnal vissza csókoltam. Istenem, mennyei pokol ez. Tudom, hogy rossz amit csinálunk, nem kéne, mégis életem legjobb csókja ez. A nyelve utat tört magának a számban és heves táncot járt az enyémmel. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, mennyire akarom ezt a fiút, a volt legjobb barátomat, akár itt ebben az átkozott parkolóban. Nem érdekelt semmi, a szívem át vette az irányítást a testem felett és hagytam, hogy elvesszek Dominik izmos, tetovált karjai között. A levegőm elfogyott, de ez sem érdekelt különösebben, boldogan megfulladtam volna abban a pillanatban. Végül mégis én vetettem véget ennek a csodás csókcsatának és újra levegőért kapkodtam. Az autómat betöltötte Dominik parfümének illata, a lepkék a gyomromban valószínű egymást gyilkolták annyira csapkodtak.

-Nem csinálhatod ezt-sóhajtottam egy óriásit. Dominik elmegy Kloé, messzire, fél év pedig nem elég neked ebből a fiúból. Még időben vagyok, ki tudnék szállni, talán még nem késő.

-Miért nem?- fogta meg az állam, hogy feljebb emelje és egyenesen a szemembe tudjon nézni. -Te nem érezted?

-Mit?- kérdeztem visszatartott lélegzettel.

-Kloi, mindig is többek voltunk egymásnak mint legjobb barát, csak túl fiatalok voltunk, hogy beismerjük a másiknak. Most viszont, elég idősek vagyunk, hogy ne szenvedjük, hanem végre boldogak lehessünk azzal, akivel mindig is kellett volna...

-Ez egy burkolt szerelni vallomás?- nevettem fel.

-Veheted annak is- bólintott.- Figyelj, mennem kell, gondold át. Tudom, hogy te is akarod. Kloi én is akarom, mindennél jobban. Tényleg.- bizonygatta egyenesen a szemembe nézve.

-Mi értelme lenne ebbe belebonyolódni, ha elmész?- futott ki a számon.

-Velem jöhetnél- vonta meg a vállát.- Tényleg mennem kell, írok, meg hívlak oké?

-Amikor legutoljára ezt mondtad, hazudtál.

-Most nem hazudok, ígérem.

-Rendben van- bólintottam. Hittem neki, fogalmam sincs miért, de elhittem amit mondott.

-Át gondolod?- fürkészett gyönyörű barna szemeivel.

-Át!- ígértem meg.

  Dominik nyomott egy puszit a homlokomra, majd kiszállt, kivette a táskáját a hátsó ülésről és besietett a kórház kapuján. Én csak ültem és néztem ki a fejemből. Egy kapcsolat? Dominik és én? Létezhet, hogy nem is plátói a szerelem amit iránta éreztem? És elmenni? Mégis hová? Hogyan?

-Úristen- temettem az arcomat a tenyerim közé.

  Gyorsan tárcsáztam Miát, hátha segít ebben a helyzetben tisztán látni. A barátnőm boldogan vette fel nekem a telefont.

-Kloé, na végre! Mizu?

  És akkor neki kezdtem. Elmeséltem mindent. Onnantól kezdve, hogy elhagytuk az éttermet tegnap este, az éjjeli üzeneteket, a délelőtti látogatást, az edzőtermi beszélgetést, a mekizést, hogy otthon mi történt, majd a kórház parkolóban elcsattant csókot és az utána következő párbeszédet is szóról szóra. Magam is meglepődtem, hogy tíz perc alatt mindent el tudtam hadarni a barátnőmnek, aki a vonal túlsó végén mély hallgatásba borult. Gondolom meg kellett emésztenie ezt a rengeteg információt amivel letámadtam így kora este.

-És most mi lesz?- tette fel azt a kérdést, amire én vártam volna választ tőle.

-Én is pont ezt akartam tőled kérdezni.

-Szereted még?- kérdezett újra egy kis hallgatás után.- Ne válaszolj, hülye kérdés volt. Hogyne szeretnéd-tudtam, hogy most mosolyog, de közben biztos vagyok benne, hogy forgatja a szemeit.