MAGAS LABDA /FF SZOBOSZLAI DOMINIK/

13.

Amikor az ember eltervezi a jövőjét, tesz érte és ráadásul még jó úton is halad afelé, hogy minden vágya teljesüljön, akkor,  őszintén, nem egyedülálló anyaként képzeli el magát az utolsó egyetemistás évében. Főleg nem a kritikus három hónapon belül egy vizsgaidőszakkal a nyakában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet elmondani a szüleimnek sem. Főleg úgy, hogy meg is értsék, hogy én szeretném ezt a gyereket, de úgy, hogy erről senki sem tudhat.

Nos először is az orvosomat hívtam fel, miután át ment rajtam az első sokkhatás, aki közölte velem, hogy még legalább három hetet várnom kell arra, hogy ki tudjon vizsgálni. Miával megbeszéltük, hogy addig senkinek sem szólunk. Kettőnk között marad a dolog.

Miáról még el kell mesélnem, hogy nem akarta még jobban össze törni a szívem, hogy az orrom alá dörgöli, amíg én a béka feneke alatt vagyok, ő addig a fellegekben, hiszen az első együtt töltött éjszaka óta szinte elválaszthatatlanok Bendivel. Természetesen nagyon leszidtam. Attól, hogy az én életem épp romokban hevert, attól még a világ legboldogabb embere voltam azért, mert ők ketten megtalálták egymást és még jól meg is vannak. Örültem ennek, tényleg. Tiszta szívemből.

Ezalatt a három hét alatt elkezdődött a nyári vizsgaidőszak. A szüleim érezték, hogy valamit titkolok előttük. Minden egyes alkalommal rá kérdeztek valamire, de egyszer sem találták el a dolgot. Én minden egyes este, a hasamat simogatva, imádkozva hajtottam álomra a fejem. A kisbabám egészségéért imádkoztam. Tudtam, hogy erős, hogy velem akar maradni és velem is fog. Éreztem. Sőt, én már akkor sejtettem is a nemét. Valami, vagyis inkább valaki állandóan a fejemben azt súgta, hogy kislány lesz. Bár én mindig is inkább fiús anyukának tudtam magam elképzelni, most mégis ha rá gondoltam egy kislány jutott eszembe.

-Ha kislány leszel, akkor a Hanna Róza nevet kapod majd, ha viszont kisfiú, akkor Maxim leszel- suttogtam a hasam simogatva.

Kegyetlenül lassan teltek a hetek. Igyekeztem össze sűríteni annyi vizsgát amennyit csak lehetett. Ezzel kicsit le is foglaltam magam. Legalább ezek a napok gyorsabban elteltek. Leginkább magolással, evéssel és ivással. Valamint rengeteg reggeli hányással. Leginkább annak örültem, hogy csak az ébredés utáni időszakom volt kaotikus. Utána elmúlt az émelygés.

Végre elérkezett az idő. Miával az orvosi váróban szorongattuk egymás kezét. Annyira izgultunk.

-Szilágyi Kloé, jöjjön kedvesem- mosolygott rám kedvesen a nővérke. Be is siettem utána az ajtón.- Az első kabinban deréktól lefelé vetkőzünk, a doki pedig szólítja magát és akkor bemehet.

-Rendben, köszönöm- válaszoltam teljesen izgatottan. Alig vártam, hogy esetlegesen láthassam a bennem növekvő csöppséget, hogy halljam a kis szíve dobogását.

-Tessék!- hallottam meg a doki hangját, majd benyitottam a vizsgálóba. Gyors egyeztetés után végre felülhettem a székbe.- Lazítsd el magad, megnézzük a prüntyikét- mosolygott rám, miközben felhelyezte a kis rudat a hüvelyembe, amivel kicsit bekukkanthatunk az albérlőmhöz.- És tessék- mutatott a képernyőre amin egy ici-pici kis folt volt.- Az ott a bébi, úgy látom itt minden rendben van, méretei alapján a hatodik hétben vagyunk- méregette a képernyőn keresztül.- Hallgassuk meg, hogyan dobog a kis szíve- és akkor történt, hogy életemben először úgy éreztem, hogy ismeretlenül is, de az életemnél is jobban szeretem ezt a kis "foltot". Olyan nagyon gyorsan és hangosan vert a szíve. Egészségesnek és erősnek tűnt. Tudtam, éreztem, hogy az. Elérzékenyülve hallgattam még pár másodpercig, míg a doki ki nem kapcsolta. – Minden rendben van kedvesem, legközelebb három hét múlva a kilencedik héten találkozunk, a nővér elmond mindent és oda adja a kis képet is amit csináltam a magzatról- engedett el végül.