Nanami és te (Nanami x olvasó - Nanami Kento x reader magyar)

8. Fejezet - Van mit megbeszélni

Amint az előzőeket kimondta, Shoko jött be, és kísért ki, hogy menjek haza, mert rosszabbodik az állapotom, ha össze-vissza futkározok, én csak rábólintottam, és próbáltam visszafogni magam miután letöröltem az arcom. Az asszisztensem fuvarozott haza. Otthon éreztem igazán, hogy a sok kapkodástól mennyire is fájt a derekam, de szerencsére nem volt vészes. Azonban pihenni se tudtam nagyon, Nanami azt mondta, hogy meglátogat. Már tűkön ülve vártam, hogy végre megérkezzen. De a sok agyalás és várakozás után mégis sikerült elaludnom. Nemsokkal később arra ébredtem, hogy valaki belépett a szobámba.

- Nanamin! - ültem fel az ágyamon meglepettségemben.
- Tudtál pihenni t/n? - kérdezte lágy hangon, majd odalépett hozzám.
- Igen. Szóval, mégis maradsz?
- Persze hogy maradok. Csak azért mert valaki kap valahova egy visszahívót, nem biztos, hogy tényleg visszamegy. Én legalábbis nem fogok többé eltérni az utamról.
- Ennek örülök. Sajnálom, hogy akkora zajt csaptam az irodában, nem akartalak zavarni. Nem akartam gyerekesen viselkedni, de nem akarom, hogy elmenj.
- Semmi gond, nem nagy ügy. De legközelebb ne csinálj ekkora cirkuszt, azt hittem megtámadtak.
- Igen, tudom, sajnálom. De amiket mondtam azokat mind komolyan gondoltam.
- Mindent?
- Igen! Tiszta szívemből beszéltem hozzád.
- Akkor mindenképp szeretném, ha tisztáznánk pár dolgot.

Azzal leült mellém az ágyra, és a szemembe nézett.

- Tudnod kell, hogy nem voltál a terhemre és sose éreztem hogy valaha így lett volna. - kezdte a mondnandóját, majd folytatta - Ahogy a te, úgy a többi társam épsége is fontos, de egyúttal bízok a képességeikben, de te néha túlterheled magad, egyedül ezen kellene változtatnod. Néha mindenkinek elkél az erősítés, vagy amint lehet, mentsd a mentetőt, és hagyd el a helyszínt. Az egyik legnehezebb a munkánkban, hogy tényleg a helyes döntést hozzuk, de olykor ezek is áldozatokkal járnak. Fejetlenül belemenni mindenbe pedig szinte sose vezet jó útra, így inkább azt szeretném, ha elsősorban ezen változtatnál, és lásd be mikor van itt az ideje amikor a saját életedet is mentened kell.
- Igen, tudom. - sóhajtottam, majd folytattam. - De ez ilyen két esélyesnek tűnt, a probléma azzal volt, hogy megint nem pihentem ki magam, és fele annyi energiám volt, így esélyt se hagytam magamnak.
- Akármilyen esélyes, mindig is számolni kell a váratlan helyzetekkel, és ha lehet menj biztosra.
- Igen, mostantól biztosra megyek.
- Másrészt önszántamból jöttem minél gyakrabban ápolni és látogatni téged. Ha nehezemre esne, vagy nem akarnék, nem fektettem volna bele ennyi energiát.
- És én ezért nagyon hálás vagyok! - öleltem át nagy mosollyal.
- Azonban...
- Azonban mi? - ültem vissza a helyemre miután elengedtem.
- Azonban nem szeretném, ha ennyire rám akaszkodnál.
- Ezt hogy érted? Nem szeretsz velem dolgozni?
- Egyáltalán nem így értem, egyáltalán nem bánom, hogy régebben is a legtöbbször együtt mentünk, kifejezetten szeretem látni a fejlődésedet, és egyben egy fontos barátként tartalak számon.
- Akkor mégis hogy érted?
- Azt mondtad, ha nem lennék, akkor nem éreznéd, hogy maradnod kellene.
- Ez így van!
- Akármilyen szoros kapcsolatot alakítottunk ki, nem szeretném, ha az én utam szerint változtatnál az életeden. Tudnod kell, hogy én hiszek benned, és abban, hogy másokkal is képes vagy kiválóan együtt dolgozni hosszabb időn keresztül is, nemcsak pár alkalomra, ahogy ezelőtt. Ezt a hivatást a saját életed árán választod, vagy annak megóvásáért hagyod el, de sose mások miatt dönts.
- Rendben...de nem!
- T/n, értsd meg, hogy ez nem mehet így!
- Te meg értsd meg, hogy nekem tényleg szükségem van rád! Annyi mindenen mentünk keresztül, számomra több vagy, mint egy jó munkatárs vagy mint egy fontos barát!
- Ha elmennék, ugyanígy tartanánk a kapcsolatot, amikor te mentél el.
- De az nem ugyanaz! Akkor jöttem rá, hogy nem jól döntöttem. Én minél inkább melletted akarok lenni Nanami! Értsd meg!
- De...
- De képes vagyok ugyanígy Jujutsu sámánként helytállni, és megvédeni másokat, vagy életet menteni, és minden nap a sajátomat kockáztatni bárkiért. Azonban egy lakás se lesz az otthonunk, csak mert be van rendezve. Attól lesz az otthonunk, mert nemcsak hozzánk tartozik, hanem ott vagyunk biztonságban, és ott élünk, ott vagyunk önmagunk.
- Hogy jött ide a lakásberendezés?
- Úgy, hogy habár önszántamból akartam jujtsu sámán lenni, számomra te tetted otthonná ezt a helyet. Mindig is mellettem voltál, vígasztaltál, és a legtöbb dologban te segítettél. Te adtál igazán értelmet annak, hogy felkelek, és nemcsak egyszerűen munkába megyek, hanem találkozok azzal, aki újra életet lehelt belém, amikor felakartam adni. Nem beszélve arról, hogy most is önszántadból látogattál és ápoltál nap mint nap a saját szabadidődet és a maradék energiádat felhasználva. Nekem te adsz értelmet, hogy higgyek a jövőben, nélküled nem látom, hogy hogy élném le az életem hátralevő részét. Nem akarom, hogy újra eltávolodjunk
- Tudod másra helyezni az életedet nem a legésszerűbb dolog. Én a munkámba se keverem bele az érzelmeket, így könnyebb, másrészt az elveimet nézve is így tartom helyesnek. Lehet, hogy te még nem vagy lelkileg érett hozzá, de...
- Értem mit akarsz mondani, de inkább ne is folytasd.
- Talán idővel majd máshogy látod...

Ekkor felállt, hogy elinduljon, de megfogtam az egyik kezét, és a szemébe néztem, és mondtam neki:

- Nem, Nanami! Igazából te nem érted.
- Mármint melyik részét?
- Azt, hogy itt nem másról van szó, hanem rólad. Nem akárkihez helyezném az életem útját, hanem hozzád.
- De nem foghatom örökké a kezed. Se így se úgy. Ezt el kell fogadnod. - azzal ment tovább az ajtóm fele, miközben a keze kicsúszott az enyémből.
- Nem lehet! Mielőtt itt hagysz, csak egy dologra válaszolj!
- Hallgatlak. - fordult vissza.
- Ha én is csak más lennék, feljöttél volna hozzám minden nap, és addig maradtál volna, amíg el nem alszom? Jól emlékszem mi volt az elmúlt időszakban, nem hiszem el, hogy komolyan gondoltad te is amit mondasz.
- Veled más volt.
- Miért lett volna más, ha most meg mégis válasz nélkül hagysz itt?

Nanami aznap este hamar elment, így nem kaptam választ az utolsó kérdésemre. Nem akartam felidegesíteni, örülhetek, hogy ma is egyáltalán eljött hozzám, pedig nem szorulok segítségre. Tudom, hogy ő nem keveri az érzelmeket a munkával, de aggaszt, hogy úgy érzem valahogy mégse volt őszinte se magával se velem. Talán nem érez irántam semmit, de képtelen vagyok elfogadni, hogy valóban ennyire közönyösen gondolna kettőnkre, holott a tettei teljesen mást mutatnak. Én úgy gondolom, hogy azért áldozta rám a maradék erejét is amikor itthon voltam, mert igenis szüksége van rám, különben nem így lenne. De nem adom fel, újra rákérdezek legközelebb, amíg nem kapok egy őszinte, kielégítő választ. Amúgy is, én szabin vagyok, ő meg nem a munkába van, nem kell mindenbe belekeverni a hivatalos dolgokat.

Nincs is izgalmasabb annál, amikor félig alva írom meg a történetet, és amikor folytatnám fogalmam sincs pontosan mi történt előzőleg, legalább ennyivel is átolvasom az utóbbi fejezetet, kijavítva ezzel az akkor felfedezett hibákat.

Következő részben karakterünk a sarkára áll, és nem fogja annyiban hagyni a megválaszolatlan kérdését.