Nanami és te (Nanami x olvasó - Nanami Kento x reader magyar)

15. Fejezet - Nem lennék nélküled

A kocsiban némán ülve, csak nézegettem kifelé az ablakon a távoli messzeségbe. De nem tudta elterelni a gondolataimat semmi, és a tétova várakozás folytán csak egyre nyugtalanabbá váltam. Már tűkön ülve vártam a soha meg nem érkező valaszt. Minden másodperc egy évszázadnyi várakozással felelt meg, újra ránéztem a telefonomra, de se válasz se semmilyen jelzés nem érkezett rá. Hol van? Merre mehetett? Ugye biztonságban van? A belső megérzésem azt súgta, hogy valahol a környéken van, és lehet veszély fenyegeti. Élve égetett el belülről az aggodalom érzése, és egész testem hőtől verejtékezett. Már nem bírtam ülve maradni, éreztem, hogy itt van a közelben, és szüksége van rám. Ekkor mintha haloványan, csak éppen beleremegett volna valamibe a lábam amikor a pirosban állt az autó. Ő az! Érzem hogy itt van! Ekkor kipattantam az autóból, mit sem törődve az asszisztensemmel, aki nem tudott már megállítani.

Éreztem az energiáját, ami egy rejtett sarokba, egy lépcsőhöz vezetett. Ez a lépcső lefele tartott egy pince szerűségbe. Itt már halkan hangokat is hallottam, ami katakombákba vezetett. Végigfutottam a folyosón, és megtaláltam, még időben. Ott harcolt egy emberszerű átokkal. De nem volt időm megállni és köszönni, hiszen láttam, hogy éppen egy kés szerű eszközzel, amiből több is van, pont a fejét fogja eltalálni Nanaminak. A másodperc tizedrésze alatt kellett döntenem. Nem volt idő jó megoldáson és lehetséges logikus terveken törni a fejem, hát erőt koncentráltam a lábamba, és előbb értem oda, a kezemmel elkapnom a pengét bármilyen védelem nélkül. Nem volt időm külön átokenergiát Nem a legjobn megoldás, de a lélegzetnyi idő alatt mégiscsak a legokosabb döntésnek bizonyult. A kés a csuklómba fúródott amit azonnal kihúzott az a lény. Hirtelen fel se fogtam az eseményeket, vagy hogy ez milyen átok, akinek a testéből fegyver nő ki. De nagyon erős lehet a kiáramló energiákból ítélve.

Nanami meghökkenve állt mellettem, mit sem értve hogy találtam el ide.
- T/n...honnan tudtad? - kérdezte meglepett hangon majd folytatta. - Nem számít, majd később megbeszéljük. Kérlek menj haza!
- Nem! Most is szükséged volt rám, de soha nem hívnál segítséget! Nem tudsz megoldani mindent egyedül! - fakadtam ki aggódva.
- Kérlek, csak várj meg biztonságban, a te érdekeidet nézem...
- De nekem te vagy az érdekem!

Néma csend lett. Nanami komoran nézett maga elé Az emberszerű átok csak nézett és vakarta a fejét, nem értette az egészet.
- Ugye nem most akartok összeveszni? - kérdezte flegmán és tiszta kiejtéssel. Ezek szerint már vannak intelligens egyedek is.

Ráfordítottam a tekintetem, amin látszott, hogy tiszta düh szikrázott a szememben. Nem számított, hogy vérzett és fájt a csuklóm. Nem is éreztem annyira az adrenalintól. Igazat megvallva, számomra ez nem is volt lényeges ebben a pillanatban. Egy pillanat töredéke választott el attól, hogy ne dőljön bennem össze az egész világ. Egy pillanat töredéke alatt döntöttem úgy, hogy én és ő, akár a fél kezem nélkül is, de együtt kell élve maradjunk, és minél több időt töltsünk el halálunk napjáig, amihez remélhetőleg az öregedés útja vezet, békességben, boldogságban. Semmi se fájt volna jobban, mintha ezt a lehetőséget elszalasztom, ezzel együtt két életnek, két szerető szívnek a végét jelentve, mindkettő egy emlékké válna, mert nekem a végét jelentené, ha többé nem lenne mellettem, és nem foghatám a kezét, és nem érezhetném újra az illatát, és puha tapintását.

- Most akkor te nézéssel harcolsz vagy mi? Esetleg már félnél harcolni? - szakította félbe gondolataimat a gúnyos hangon az átok.
- És ha nem? - néztem rá halált vető pillantásokkal. - Azt hiszed most van ideje az arcoskodásnak?

Az átok arca egy pillanatra megkomolyodott. Talán a túlzott magabiztosságom kizökkentette. De ahogy látom neki is fogytán van az ereje, így nem hiszem, hogy kettőnkkel akarna harcolni, főleg a fellépésem után. Másrészt mintha a sérülésem ami igazából komolyabb volt egy vágásnál, mivel teljesen átszúrta a csuklóm, úgy viseltem mintha egy karcolás lett volna. De az őszintét megvallva talán a haragtól, és az események felgyorsulásától képes lettem volna itt és most harcba szállni vele, nem számít milyen szintű, és ahogy elnéztem, ezt ő is leolvasta az arcomról.

- Ej de feldúlt valaki. - szólalt fel újra. - Inkább beszéljétek meg a magánügyeteket, én itt se vagyok!
- Nem mész te sehova! - kiáltotta utána Nanami.

Az átok futáshoz iramodott, mi meg utána. Azonban rengeteg átok lényt szórt maga után, nem is értettem hirtelen mi történik. Csupán annyit tudtam, hogy először ezeket kell leszednünk, mivel mi voltunk a célpontok, így a saját célpontunkat pedig kénytelenek voltunk futni hagyni, mire végeztünk már a nyoma is köddé vált.

- A fene! Meglépett. - szorítottam ökölbe a kezemet a dühtől.
- Majd legközelebb lerendezzük, hacsak el nem kapják arrafelé. - tette hozzá Nanami.
- Ugye nem esett komolyabb bajod? - futottam oda hozzá aggódóan, és egymás karjaiba estünk, majd csak utána válaszolt:
- Csak karcolások. De mi van a kezeddel?
- Nem nagy ügy. Majd helyre lesz rakva.
- Mutasd, hadd nézzem...Ezt most jobb ha azonnal bekötöm, nehogy elájulj a vérveszteség miatt, fontos részeket talált el.
- Majd begyógyul.
- Köszönöm hogy itt voltál és megmentettél. - ölelt újra magához és folytatta. - Nélküled lehet már nem lennék.

Hirtelen nem is tudtam válaszolni miután újra bevillant mi is történt pár perccel ezelőtt. Válaszként csak a könnyem csordult végig az arcomon, belegondolva a lehetőségbe, ha kések, vagy esetleg nem is jöttem volna. Óvatosan letörölte az arcom, majd letépett egy darabot az ingjéből és azzal kötötte szorosan körbe a csuklómat. Utólag már tényleg kezdett fájni, és tényleg nem nézett ki jól. A küldetés se lett 100%-osan befejezve, a probléma gyökerét még megkell szüntetnünk. De mégis boldogság lepte el egész lényemet, hiszen kézenfogva sétáltunk újra. Még fagyizni is mentünk, miután rendesen bekötözték a kezem. Szerintem akárhogyan nézzük, botrányos végződés helyett végül remekül zárult a nap.

Még nem javított. Nem lesz pick me a főszereplő csak kicsit önfejű. De majd kikupálódik egyszer. Talán.