Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟓

Valaki csettintett az orrom előtt.

– Agatha! – kiáltott rám Kath, valószínűleg már sokadszorra, kezével az arcom előtt integetve. – Hahó! Itt vagy velünk?

– Mi? Ja, én... – eszméltem fel a bambulásból, és megszorítottam az iskolapadot, olyannyira, hogy elfehéredtek az ujjaim. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Zavartan, ködös szemmel néztem körül. A helyiségben, ahol ültem, padok voltak, két oszlopban, szépen sorjában. A falakat beborították állatokról készült rajzok, természetvédelmi felhívások, versenyek időpontjai. Előttem az asztalra egy mikroszkópot helyeztek, ami alá valamilyen kosznak tűnő fekete izét raktak.

A biológiaterem.

Megdörzsöltem az arcomat, és koncentrálni próbáltam.

– Mi van ma veled? – kérdezte aggódva Kath. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. – Az utolsó két szót nem tréfálkozva mondta ki, ahogy általában az emberek szokták, hanem úgy, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy miután hazamentem, a kastélyban szellemet láttam volna. Talán egy kis reménykedés is vegyült a hangjába, de azt valószínűleg csak képzeltem, mivel azt nem nagyon lehetett volna hová rakni. – Mennyit aludtál? Szarul nézel ki.

– Köszönöm – biccentettem a lány felé, mire Kath úgy fordította el a törzsét és tekerte ki a nyakát, hogy fejjel lefelé látott engem.

– Komolyan kérdezem.

– Hát, nem sokat – vontam meg a vállam.

– Rémálmok?

– Inszomnia.

Hazudtam. Kath rátapintott a lényegre. Rémálmaim voltak.

A város melletti erdő kellős közepén álltam. Koromsötét volt, és a távolból a tegnap este hallott – vagy képzelt – kántálást hallottam. Körbenéztem, és egy apró narancs fényforrást láttam a távolban megcsillanni egy levélen. Követtem a pontot, és ahogy haladtam, úgy lettek egyre erőteljesebbek a hangok is. Most nem azt a testetlen mormolást éreztem, mint előző nap, hanem olyan volt, mintha a hangok egyenesen tartoznának valakikhez.

A narancssárga fény egyre erősödött, már tisztán láttam mindent magam körül, nem kellett tapogatóznom sem.

Befordultam balra, de azonnal vissza is siettem egy fa mögé, és tágra nyílt szemekkel, rémülten lestem ki a fatörzs mögül.

Egy kis tisztás tárult a szemem elé; közepén egy hatalmas, több méter magas tábortűz égett, körülötte furcsa, színes ruhába öltözött és ékszerekkel teleaggatott alakok ugráltak, és kiabáltak. Megállás nélkül kántáltak, azonban valami idegen nyelven, amiből semmit nem értettem.

Az egyik alak minden előzmény nélkül rám szegezte a tekintetét. Hosszú, fekete haját vastag fonatokban hordta, fejére vörös kendőt kötött. Kipirult az arca, mélyen ülő, sötét szemeiben őrület csillogott. Karmazsin ruhája a földig ért, rövid mutatóujjával felém bökött.

– Nicsak, nicsak – vigyorodott el Esmeralda eszelősen, és a nagy hangzavar ellenére mindenki elhallgatott, és felém fordult. Csak a tűz ropogása és a tücskök ciripelése zavarta meg a tökéletes csendet. – Megjött az este díszvendége!

⛥⛥⛥

– Agatha! – szólongatott valaki.

Mintha csak egy álombuborék pukkant volna ki, úgy tértem vissza a valóságba. Miután rájöttem, mi is történt, a tenyerembe temettem az arcom.

– Megint elbambultál! – bökött felém Kath vádlón, mire eszembe jutott az álmom, és vele együtt a rám mutató Esmeralda is. Azonnal heves ellenkezésbe kezdtem.