Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟑

És el is érkezett a klisésztoriba illő első nap a suliban.

Kezdtem érteni, hogy miért mondják azt minden könyvben és filmben, hogy a lány annyira szorong. Eddig tök hülyeségnek gondoltam az egészet. Hát, úgy vélem, a karma ajándékcsomagocskája, hogy azon a napon én izgultam hülyére magam.

Igazából az egész úgy volt, hogy korán reggel keltem, és egy szál pizsamában indultam felfedezőútra, hogy megkeressem Dereket, és közöljem vele, köszöntem szépen, ennyi elég is volt a suliból, semmi értelme bemenni, magántanuló leszek.

Viszont csak Pierre-rel futottam össze, aki mindössze annyit mondott, hogy Derek üzleti útra ment.

És mikor megkérdeztem, hogy nem onnan jött-e vissza tegnap, csak megvonta a vállát, és felvilágosított, hogy ez egy másik üzleti út.

Hát oké.

Így vagy úgy, de el kellett mennem a suliba, akár akartam, akár nem.

Végül megerőltettem magam, és úgy döntöttem, lenyugszom, és magasról teszek az első napra. Bemegyek, túlélem azt a pár órát, hazajövök, és csinálok, amit akarok. Hagyjanak szépen békén a „különleges" első nappal.

Az öltözékemet is a lehető legegyhangúbbá igyekeztem varázsolni: egyszerű bézs pulcsit vettem fel sötétkék farmerrel, és egy fekete csizmával.

Mikor lementem reggelizni, Mrs. Potts megint mindenféle ínycsiklandó ételt készített, és én már ismét alig bírtam lenyomni valamit a torkomon. Bővül új, cseppet sem mindennapi új szokásaim listája.

Lényeg a lényeg, a „kiadós" reggeli után el is indulhattam Salembe, a Greenhouse Gimnáziumba.

⛥⛥⛥

Úgy terveztem, hogy egész nap csak ülök csendben a termekben, nem szólalok meg órákon, így remélhetőleg, ha valaki észre is vesz, hamar túllép rajtam.

Ha dugába is dől esetleg a tervem, mert felszólítanak egy órán, hogy mutatkozzak be, akkor is volt legalább egy kicsi nyugalmam.

Igen, így terveztem. Viszont az nem jutott eszembe, hogy Philadelphia és Salem iszonyúan különböznek, kezdve attól, hogy a régi otthonom egy nagyváros volt, Salem meg olyan, mint egy kiterjedtebb falu.

Ettől fogva nyilván kevesebb ember lakik itt, ez pedig azt jelenti, hogy sokkal kevesebb gyerek jár egy iskolába.

Nyilván mindenki azonnal kiszúrt engem. Éljen-éljen.

Az idő mintha lelassult volna, és emiatt úgy éreztem, mintha másodpercek helyett órákig bámulnának, én meg csak állnék egy helyben, és totál bénán nézném a többieket.

– Agatha! – Ismerős, vidám hang rántott vissza a valóságba. Elmosolyodtam, és megkönnyebbülten sóhajtva fordultam meg, és már láttam is Kath-t, ahogy a karjaival kalimpálva felém rohan.

Mielőtt azonban köszönhettem, vagy egyáltalán szólásra nyithattam volna a számat, a lány szó szerint a nyakamba ugorva üdvözölt. Igen, Salem határozottan más, mint Philadelphia, ahol, ha valaki hozzá ér a másikhoz, az emberek ijedten menekülnek el.

– Szia Kath – köszöntöttem a lányt.

– Gyere, körbevezetlek! – ragadta meg a karom, és a bejárat felé rángatott.

Útközben néhányan köszöntek Kath-nek, aki kedvesen visszaintegetett, és ugrándozva vezetett az ajtóhoz (miközben én mindenféle szökdécselés nélkül sétáltam mögötte, ő még mindig a karomat fogta, ami... kis híján leszakadt).