Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟏𝟎

A lányokkal töltött nap rendesen lefárasztott, de amint megláttam a nagybátyám arckifejezését, minden álom kiment a szememből.

– Minden rendben? – kérdeztem.

Derek gondterhelten megdörzsölte az orrnyergét, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Egyetlen feladatom volt – motyogta. – Egyetlen. És elbuktam. – Végre rám nézett. – Miért kutakodtál? Nem gondoltad, hogy a szüleid azért nem mondták el neked, mi vagy, mert meg akartak védeni?

Legyőztem a késztetést, hogy felhorkanjak.

– Megvédeni? Mi vagyok én, hároméves, öntudatlan pisis?

– Nem érted, milyen veszélyek leselkednek rád! – emelte fel a hangját Derek. Tudtam, hogy igaza volt. A mágusok világa nem épp csillámpor és szivárvány, ahogy azt a legendákból is megtudtam.

Azonban a düh, hogy így reagál, pedig jól tudja, hogy megvolt az okom mindenre, akarva-akaratlanul is kiült az arcomra.

Derek lehunyta a szemét, és sóhajtott.

– Tudom, hogy most nem kedvelsz, Agatha.

Az nem kifejezés. A nagybátyám elgondolkodva nézte a földet, száját összeszorította.

– Azonban arra kérlek, engedd, hogy megmagyarázzak mindent. És akkor talán megérted, mi forog kockán.

Egy ijesztő pillanatig nyomasztó csend telepedett közénk. És nálam volt a magas labda. És nekem kellett eldöntenem, hogy lecsapom, és fejest ugrok az ismeretlenbe, vagy pedig hagyom elrepülni, ezzel viszont én is veszítek.

Nagyot nyeltem, és bólintottam.

⛥⛥⛥

– Mikor tudtad meg? – tudakolta Derek, idegesen forgatva a kezében lévő üvegpoharat. A társalgóban ültünk, egy eldugott kis szobában, egymással szemben. A fotelek, amikben ültünk, valami elképesztően kényelmesek voltak, és azt kívántam, bárcsak bele tudnék annyira süppedni, hogy eltűnjek, és elmenekülhessek a beszélgetés elől.

Egy pillanatig haboztam.

– Néhány napja.

– Pontosabban? – nézett rám szigorúan Derek. Akaratlanul is megforgattam a szememet. Még a végén lázadó lesz belőlem.

– Hatodikán.

– Kiknek árultad el? – vallatott tovább Derek. – Ha elmondtad egy halandónak, akkor emlékkitörlést kell...

– Nem, nem, dehogy! – vágtam közbe. – Nem mondtam el senkinek. – Féligazság. Nem mondtam el semmilyen halandónak.

Pontosítottam.

– Vagyis... – Derek feszülten figyelt. – Van, aki tudja, hogy tudom. Vagyis, akiről én tudom, hogy tudja, hogy én tudom...

– Oké, értettem – állította meg Derek a Jóbarátok remake-emet feltett kézzel. – Ki az?

Nate már úgy is utál, nem?

– Nathaniel Walley.

Derek megütközve nézett rám, szemében felismerés csillant. Vajon ismeri a Walley-családot? Azonban a családnév helyett mégis ezt kérdezte:

– Egy fiú?

Legyőztem a késztetést, hogy elröhögjem magam.

– Utáljuk egymást – biztosítottam, de akaratom ellenére vegyült egy kis gúny is a hangomba.