Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟏𝟓

Mit akarok én udvariaskodni, rohadtul nem volt ínyemre az, hogy Philadelphiába menjek. Semmi kedvem nem volt feltépni a régi sebeket, amiket nagy nehezen sikerült leragasztanom ragtapasszal – bár a jelek szerint igencsak gagyi minőségű ragtapasszal.

Ahogy Derek kimondta régi otthonom nevét, egyből eszembe jutottak az átsírt éjszakák, az aggódás, a tenni akarás, a félelem, ami megbénított, és ezek az érzések cseppet sem hiányoztak.

Legalább annyi szerencsém volt, hogy tudtam aludni, mivel Matilda annyira leszívta az agyamat, hogy szinte bedőltem az ágyba otthon, még csak be sem pakoltam a szükséges holmikat az utazásra.

Hiba volt.

⛥⛥⛥

Másnap reggel Amanda keltett fájdalmasan korán. Úgy értem, tényleg fájdalmasan korán.

A gépünk 12:30-kor indult, és autóval kellett eljutnunk Philadelphiába, ami alsóhangon is öt óra volt.

Így hajnali fél ötkor arra keltem, hogy Amanda húzogatja a bőröndömet a szobámban keresztbe-kasul, és mindent beledobál, ami a keze ügyébe kerül.

Bágyadtan legurultam az ágyról, és pizsamában, kócos hajjal, ködös szemmel odamentem hozzá segíteni. Nem tudtuk, mennyi időre pakoljunk be, de azt tudtuk, hogy a maximum limit két és fél hét, így beraktunk annyi ruhát, amennyit muszáj volt, meg még számomra is „létfontosságú" piperecuccokat: hajszárító, tusfürdő, minden ilyesmi, aztán jött a telefonom, a fülhallgatóm, és itt kábé ki is maxoltuk a „halandó" utazási szükségleteket, bepakoltunk pár mágiával kapcsolatos könyvet, kaptam egy doboz gyógykenőcsöt, és egy zsákban csomó (szerencsére műanyag) fiolát, amikben mindenféle célra használható főzetek voltak. Itt már megtelt az ügyeletes „legnagyobb" bőröndöm meg a sporttáskám.

A kisebbik bőröndbe csak étel került: zacskós levesek, tartósabb ételek, minden ilyesmi.

Ezzel nagyjából készen is lettünk, meg is lepődtem, milyen gyorsan megvoltunk. Bár én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki mindig megtervezi az utat, bárhová is megy (ezt terveztem a repülőúton megcsinálni), és a pakolással is mindig gyorsan megvan.

De most mégis furcsa volt, hiszen csak egy természetfeletti kincsvadászatra készültem.

A világ legkoraibb reggelije után (amit hajnali öt órakor nyomtam le a saját torkomon) Derek szólt, hogy nemsokára indulnunk kell, készülődjek.

Áldva az égieket, hogy van lift, lementem a hatalmas csomagjaimmal a földszintre. Mikor leértem, a nagybátyám egyből odajött segíteni, majd ezek után elővett egy nyakláncot.

Sima fekete bőrláncon egy csillag alakú medál lógott, egy pentagram, a boszorkányok jelképe.

– Gondoltam, adok valami apróságot, egy emléket, amibe kapaszkodhatsz az úton – magyarázkodott Derek. – Nem nagy dolog, meg semmi, de...

– Nagyon tetszik – bólintottam magabiztosan mosolyogva, és Derek segítségével feltettem a nyakláncot, ami tökéletesen illett a lila kötött pulcsimhoz.

Hirtelen felindulásból (tényleg túl sokat voltam Kath-szel) átöleltem Dereket, aki először kissé ledöbbent, de aztán viszonozta a gesztust.

– A szüleid megölnek majd, ha megtudják, hogy elengedtelek erre az útra – motyogta, direkt elejtve az utalást, mire könnyezve felnevettem, aztán Pierre jelent meg (aki elvisz minket Derek egyik kocsijával), és közölte, hogy lassan indulnunk kéne.

⛥⛥⛥

Megálltunk, hogy összeszedjük Kath-t, majd Nate következett.

Kath a kocsiban maradt, így rám hárult az a megtisztelő feladat, hogy odamenjek elköszönni.