Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟕

Egész este nem aludtam semmit. Ennek több oka is volt: az első, hogy túl sok gondolat cikázott az agyamban ahhoz, hogy pihenni tudjak. A második, hogy kíváncsi voltam: a páfrányos ügy nem elég ahhoz, hogy mindent elhiggyek. Az is lehet, hogy képzelődtem, vagy csak valami trükk volt az egész, nem? (Jó, tudom. De akkor tényleg megfordult a fejemben.) A harmadik – legnyomósabb – ok az volt, hogy nem tudtam kijutni a szobából.

Végül kiderült, hogy csak meg kellett találnom azt a könyvet, ami kinyitja az átjárót. Gondolhattam volna. Mindegy, addigra pár pont átnyálaztam az összes fontosabbnak tűnő olvasmányt. És egy dolog világosabb volt, mint a Nap: a szüleim boszorkányok voltak. Minden jel erre utalt: kipróbáltam a többi fiolát is, és amelyik éppenséggel nem robbant, az valami hihetetlent csinált – egy rózsa felrepült, egy gyertya összezsugorodott, a mozsár meg magától törte össze a benne lévő kagylókat.

A sokadik robbanás után beláttam, hogy Derek már így is iszonyú mérges lesz, és ha meglátja a rumlit, amit csináltam, ezer százalék, hogy leszedi a fejemet.

Ezért inkább a könyvekhez léptem. Semmi fontosnak tűnőt nem találtam, bár az is igaz, hogy a nap folyamán annyira elfáradtam, hogy semmi nem maradt meg abból, amit olvastam. Úgy döntöttem, másnap majd szerzek több információt, amikor legalább tudom, hogy melyik bolygón vagyok.

Így történt, hogy amikor rákönyököltem az egyik polcra, az egyik könyv sziklaszilárdan a helyén maradt, és amikor azt kifelé próbáltam húzni, megtaláltam az átjárót.

Azonban egy valami nem hagyott nyugodni, hiába voltam fáradt: bármennyire is kerestem, nem találtam meg a hírhedt Próféciát, így nem tudtam meg, mi is az, miért kell megfékezni, vagy hogy miért olyan fontos egyáltalán. Bár a jelek szerint, ha meg kell állítani, akkor valami rossz dolog lehet benne.

De ez is csak egy gondolat volt a sok közül. A legfontosabb kérdés mégiscsak az örök klasszikus „miért" volt. Hiszen ahogy olvastam, nyilvánvaló, hogy anya és apa is boszorkány. Ami azt jelenti, hogy nekem is annak kellene lennem.

Reggel képtelen voltam felkelni az ágyból, a plafont bámultam szüntelen, és csak egy kérdés cikázott a fejemben: miért nem mondtak nekem erről semmit? Valaki kényszerítette őket, vagy ők döntöttek így? Ez a titok az oka, hogy mindig olyan hóbortosak voltak? Sőt, ez az a dolog, amiről mindig is éreztem, hogy elrejtik előlem?

Amúgy is, ez az egész olyan fura. Még mindig lehetséges, hogy ez az egész csak egy hatalmas marhaság. Talán Derek hitte azt, hogy olyan humoros. Hiszen, ha valóban boszorkány lennék, akkor nem kellene azt éreznem? Soha semmi nem történt velem, ami kicsit is „természetfeletti" lett volna.

Vagyis... álljunk csak meg. Ez nem igaz. Azóta történnek velem furcsa dolgok, hogy ideköltöztem. A titkárnő a suliból. A rémálmok. A hallucináció, amikor jöttem haza Kath-től. Matilda és Esmeralda, amikor a furcsa szertartást tartották. Az irányt változtató fociladba...

Elkerekedett a szemem, és hirtelen teljesen felébredtem. Rekordsebességgel készültem el és rohantam le reggelizni. Korábban felmerült bennem a kérdés, hogy vajon csak az én családom-e boszorkány. A válasz pedig nem. Két Salemben élő boszorkányról is tudtam: Katherine Raven-Hendersonról és Nathaniel Walley-ről.

Ők voltak azok, akik beszélni akartak velem „arról". Aztán mikor elmondtam nekik, hogy fogalmam sincs, miről hadováltak, egyből visszakoztak, és furcsán kezdtek el viselkedni. Erről akartak velem beszélni! A boszorkányságról!... Vagy hogy is hívják ezt. Tényleg semmire nem emlékeztem a könyvekből.

Lényeg a lényeg, muszáj volt beszélnem velük. Vagyis csak Kath-szel, kizártnak tartottam, hogy én odamegyek önszántamból Nate-hez.

Reggelizés közben Amanda jött oda hozzám lehajtott fejjel, kezét összekulcsolta maga előtt.