Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟏

Bágyadtan néztem ki a taxi ablakán. Esős október elseje volt, az eget vastag felhőtakaró borította, szürkeségbe vonta a nappalt. Az esőcseppek egymás után koppantak az autó ablakán, majd ráérősen folytak alá, mígnem eltűntek a szemem elől. Úgy éreztem, hogy a taxi soha nem fog odaérni - bárhová is tartott.

Befordultunk a nyüzsgő Salembe, és bár épphogy elkezdődött az október, a kisvárosban már javában készültek a Halloweenre. Minden sarkon szép, méretes tököket árultak, az emberek teli szatyrokkal és dobozokkal egyensúlyoztak. Az eső éppenséggel senkit nem zavart. Mindenki tele volt élettel és vidámsággal, a gyerekek táncoltak az esőben, egymásra fröcskölték a sarat. Néhány házon már díszeket féltem felfedezni.

A fejemet a taxi ablakához nyomtam, és hagytam, hogy a hűs üvegtől kirázzon a hideg, és a testemet libabőrössé tegye. Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam. A nagybátyám már minden bizonnyal várt engem.

Villám szelte ág az eget, amit nemsokkal később mennydörgő robaj követett. Pár kisgyerek felsikított, a szülők pedig aggódva utasították őket vissza a házba. A gyerekek kedvtelenül bár, de engedelmeskedtek.

Lassan elhagytuk Salem nyüzsgő utcáit, a magas házakat, a boltokat, és egyre inkább a város széle felé igyekeztünk. Érdeklődve néztem az épületeket, amik itt sokkal szegényesebbnek hatottak, mint amiket a város szívében láttam. A nyakamat nyújtogatva vártam, hogy mikor és hol állunk meg, melyik ház a nagybátyámé, melyik ház lesz az új otthonom, de semmi nem történt. Csak mentünk egyre tovább.

Elhagytuk a "VISSZAVÁRJUK" táblát, és hivatalosan is kiértünk a városból.

- Elnézést - szólítottam meg a sofőrt, a hosszú út során először. - Biztos, hogy nem megyünk rossz irányba?

A vezető egy pillanatra rám szegezte sötét bogárszemét, majd figyelmét újra az útra irányította.

- Egészen biztos, kisasszony. A cím, amit kaptam, ebben az irányban van.

Grimaszolva bólintottam, aztán hátradőltem az ülésemen, és tovább vártam.

Teljesen a gondolataimba merültem.

A szüleim három hónapja tűntek el. Mindig is hóbortosak, és kicsit furcsák voltak, sokat titkolóztak előttem. Ezért az első pár napban egyáltalán nem ijedtem meg, csak nyugodtan vártam, hogy megjelenjenek az ajtóban, és felkiáltsanak, hogy "Aggie, megjöttünk!". Viszont ez nem történt meg. Egy hét után már kicsit aggódtam. Két hét után már nyugtalan voltam, és a harmadik hét elején - egy viharos, pénteki napon - a rendőrség csengetett be a házba, és teljesen felforgatták az egész életemet. Kihallgattak, hogy mennyit tudok, és olyan nehéz volt elhitetni velük, hogy fogalmam sincs semmiről, mint hármasra megírni egy kémiadogát.

A lényeg, hogy nem tudtam semmit, a rendőrség pedig egy nevelőotthonba küldött, Philadelphia szélén. Ott töltöttem életem leghosszabb két hónapját, míg egy nap a rendőrség meglátogatott, és egy levelet nyomott a kezembe, amit a nagybátyám írt, akiről négyéves korom óta nem hallottam.

Nemsokkal később meg azon kaptam magam, hogy egy taxiban utazom már vagy öt órája.

A levélben, amit kaptam, az állt, hogy amíg a szüleim elő nem kerülnek, a nagybátyám gyámsága alá vesz, és gondoskodik a jólétemről.

Sokan hiszik, hogy a szüleim előkerülnek, sokan pedig biztosak benne, hogy meghaltak. Én mindenesetre nem tudom, mit gondoljak, egyelőre csak reménykedem benne, hogy egy nap majd hazajönnek, és minden olyan lesz, mint régen.

Alacsonyabb hegyeket pillantottam meg nemsokkal előttünk. Maximum párszáz méteresek lehettek, de valahogy sokkal magasabbnak hatottak; mintha azzal fenyegettek volna, hogy rám dőlnek, maguk alá temetnek, és soha többé nem láthatom a nappalt.