Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟔

A tegnapi eredménytelen nyomozás után ma kissé leamortizálódva battyogtam le reggelizni. Az sem segített a hangulatomon, hogy eltévedtem az étkező felé menet, és még azt sem tudtam, hol fordultam rossz irányba, így vagy tíz percen keresztül tengődtem a nagybátyám kastélyában, mire valahogy odakeveredtem az étkezőbe. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy megkérem Pierre-t, készítsen nekem egy térképet, hogy többé ne veszhessek el.

Ekkor döbbentem csak rá, hogy már lassan egy hete itt lakom, és mégis, egyáltalán nem ismerem a helyet. Reggelizés közben elhatároztam tehát, hogy iskola után felfedezőútra indulok majd.

Ugyancsak meglepő volt, hogy újfent nem aludtam valami sokat, mivel a tegnapi könyvtáros hadművelet eredménytelenségén, és mégis jelentős sikerén járt az agyam.

Úton a gimi felé a gondolataim ismét visszatértek arra a kérdésre, ami furcsa módon a leginkább foglalkoztatott: miért nem hallani semmiről? Hogy lehet az, hogy itt senkit nem izgat, ha valakit „boszorkány" címszóval megölnek?

Megborzongtam a gondolatra. Talán pont ezért nem hallani semmit. Az emberek nem mernek, és talán nem is akarnak erről beszélni. Ráadásul, ahogy elnéztem a dátumokat, az utóbbi öt évben nem nagyon történt semmi említésre méltó.

A sulihoz érve szokás szerint Kath és a többiek üdvözöltek, miközben nagyban ment a pletykálkodás valakiről. Ezúttal valami Josh nevű fiúról, aki elvben átesett a tesiöltözőben Jackson focilabdáján, és kiszakadt a pulcsija. Nem nagyon értettem, hogy ez miért érdekes, de nem szóltam semmit. Ők tudják.

Néha tényleg nem értettem, miért lóg Kath velük.

Amikor Kath átkarolta az én és Avery vállát, és mindannyian elindultunk befelé, megláttam Nate-et a suli felé közeledni. Tekintetünk összetalálkozott, mire a fiú önelégülten elvigyorodott. Balszerencsémre azt hitte, hogy bámultam. Mint múltkor, az ebédlőben.

Bosszúsan fújtattam, és követtem a többieket. Nathaniel Walley kezdett igazán az agyamra menni. Nem érdekelt, hogy ő tulajdonképpen nem is tehetett róla, így volt!

⛥⛥⛥

Büszkén állíthatom, ezúttal sikerült figyelnem az órákon. Biológián elsőként oldottuk meg a csoportfeladatot Kath-szel (nagyrészt az én munkám jóvoltából, Kath egész végig a lemezeket nézegette és szagolgatta gyanúsan), a töridolgozatom, amit Mr. Andrews óra végére ki is javított, ötös lett, a matekházim jól sikerült, és kémián... tudtam, hogy miről van szó.

A tesi már annál érdekesebb volt. A héten (szerencsére) csak egy tesióra volt, azt viszont duplán tartották. Itt azonban olyan kevesen voltunk, hogy a lányok és a fiúk együtt tesiztek. Ráadásul fociztunk. Semmilyen sportot nem gyűlöltem jobban, mint a focit. Alattomos, nehéz, és... au, átkozottul kemény a fociladba! Főleg akkor, amikor egyenesen fejbe rúgnak vele.

Az már tényleg csak hab volt a tortán, hogy mivel az egész évfolyamnak ekkor volt órája, így nyilván Nate is felbukkant. És az már csak természetes, hogy ő volt az egyik legjobb játékos. Ki más lehetett volna?!

– Forrest, ne meneküljön a labda elől, könyörgöm! Nem harap! – fogta a fejét Miss Collins, a tesitanár.

Nem volt értelme ellenkeznem, hiszen egy kicsit tényleg nagyon igyekeztem arra menni, ahol nem volt a labda, így inkább összeszorított szájjal elviseltem a többiek nevetését, és csendben maradtam.

Végül Miss Collins megunta, hogy kábé én vagyok az egyetlen, aki nem csinál semmit, és egy szabadrúgásnál – azt hiszem, így hívják – beállított a kapuba.