Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟐

Rettenetes éjszakám volt. Rémálmok gyötörtek, amikben árnyékból gyúrt karok nyúltak felém, megpróbáltak elkapni, emellett hatalmas vihar tombolt odakint. Az eső zuhogott, a cseppek úgy kopogtak az ablakokon, mint ismeretlen alakok, akik be akartak jutni. Villámok szelték át az eget, amit velőtrázó mennydörgés kórusa követett. Nem segített az sem, hogy nyikorgást hallottam a szobaajtómon túlról. Mintha lépesek lettek volna, és azzal kellett nyugtatnom magam, hogy bezártam az ajtót, nem jöhet be semmi.

Ez persze nem volt igaz, egy erősebb rúgás, és az ajtónak annyi, de na, kellett valami megnyugtató gondolat.

Lényeg a lényeg, túléltem az éjszakát, és reggel hétkor ki is pattantam az ágyamból, majd olyan gyorsan szaladtam elhúzni a függönyöket, mint még soha.

A fény beáramlott a szobámba, és megvilágította az addig sötétbe borult helyiséget. A tegnap esti vihar jelei csak nyomokban maradtak meg. Lenéztem a dombokra, a közöttük elterülő völgyekre. Sár borított mindent, a rengeteg eső összekeveredett a földdel, nagy láptengerré varázsolva a tájat. Láttam néhány kidőlt fát is, egyedül árválkodva a völgyek legalján.

Sóhajtottam egyet, majd gyorsan elkészültem, és lementem a földszintre reggelizni.

⛥⛥⛥

Miss Potts igazán értette a dolgát. A reggelit egy kis kocsin szolgálták fel, ami tele volt rakva mindenfélével. Gyümölcsök, zöldségek, szendvicsnek valók, tej, narancslé, de tényleg, minden, amit csak el tudtam képzelni.

Mégis, az izgalomtól alig bírtam bármit is enni, csupán azért gyömöszöltem le a torkomon két szendvicset és egy pohár narancslevet, hogy Miss Potts nehogy fejbe találjon vágni egy fakanállal, amiért fölöslegesen pazarolta a kaját. Ezt, mondjuk, nem tudom, honnan szedtem, de Miss Potts teljesen olyan, mint egy konyhásnéni a menzán. Szóval úgy döntöttem, bármennyire is nincs étvágyam, valamennyit azért eszek.

Az étkezés után nem igazán tudtam, mit csináljak, így úgy döntöttem, kimegyek a kertbe körülnézni kicsit. Egyelőre nem mertem egyedül járkálni a kastélyban.

Már indultam a főbejárat felé, amikor Pierre tűnt fel a semmiből.

– Jó reggelt, kisasszony – kezdte, mire biccentettem. – Mr. Forrest nemsokára hazatér, délben együtt fog ebédelni Önnel. Az ebédet, mint már tegnap említettem, pontban délben tálaljuk. Kérem, ne késsen. Az uram nem szereti, ha megváratják.

Bólintottam, aztán indultam is tovább, a kertbe, de Pierre megállított.

– Ha javasolhatom, Miss Forrest, akkor inkább a hátsó kertbe menjen. Sokkal tágasabb és pompásabb, mint az elülső. Menjen itt balra, aztán a következő folyosón egyesen, és a virágos faragott ajtó vezeti ki az udvarra.

Megköszöntem a komornyiknak a javaslatot, és a tanácsot megfogadva befordultam balra, ahol egy hosszú folyosón végigsietve meg is pillantottam a gyönyörű faragásokkal díszített ajtót.

Kinyitottam a kaput, kiléptem a csípős reggeli hidegbe, zsebre vágtam a kezem, és sétálni kezdtem.

Annak ellenére, hogy már jócskán benne voltunk az őszben, az udvar valami elképesztő volt.

Természetesen ez is hatalmas volt, a kastély mögötti, néhány méterrel lejjebb lévő völgyet foglalta el, amihez egy hosszú, vékony lépcső vezetett. A fák itt nem a többi hegyen uralkodó örökzöld fenyők voltak, hanem mindenfelé lombhullatókat láttam, szép sorjában, egy kavicsokkal kirakott utat keretezve. A lehullott levelek vastagon befedték a talajt, a homokszínű, kavicsos úton is.