Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟏𝟐

Azt mondtam Dereknek, hogy bowlingozni megyek Kath-szel és a többiekkel, és talán kicsit túl is részleteztem, mert a végén már Derek győzködött engem, hogy menjek már, és nem fordítva.

Kath-szel a szokásos helyen, a parkban találkoztunk. Elindultunk, és miközben én megcsodáltam a színes levelű fákat és a hely rendezettségét, Kath megállás nélkül magyarázott (ahogy szokott).

– Agatha, ez egy rettenetes ötlet volt a részedről! Én azt hittem, hogy mondjuk, üzenetben megírjuk nekik, mi van, és ennyi, erre közölted, hogy elmegyünk hozzájuk, és lelkizünk egy sort!

– Ugyan már – nevettem. – Nem lesz semmi gond. És nem lelkizünk, csak megismerjük egymást, hogy ne utolsó pillanatban összeboronált idegenekként induljunk majd el – magyaráztam, mert úgy tűnt, Kath kicsit ferdített a tervemen.

– Orákulum legyek, ha ebbe belemennek – nyöszörgött tovább.

Pár perc múlva be is fordultunk Nate-ék utcájába, ami Salem határához közel volt.

– Most jön a neheze – rágtam a szám szélét, mivel Nate éppenséggel nem volt egyikünk kedvence sem.

Furcsamód úgy képzeltem el a Walley-házat, mint egy nagy, fekete kastélyt, ami körül mindig vihar tombol, és örök sötétség öleli körbe, a negatív energiák pedig már messziről jelzik a hely hollétét.

Ehhez képest egy egyszerű, barnára mázolt, kétemeletes ház állt előttem, amit már – csakúgy, mint a legtöbb épületet a városban – feldíszítettek különböző halloweeni dekorációkkal; faragott tökök sorakoztak a cserepesvirágok mellett, műpókhálót tettek a veranda oszlopaira, halálfejes füzért helyeztek az ajtóra.

Olyan átlagosnak tűnt a hely, hogy kis híján elröhögtem magam.

Az biztos, hogy egy ember sem feltételezné, hogy itt mágusok élnek.

Már emeltem a kezem, hogy kopogjak, de Kath megelőzött, és szó szerint bedörömbölt, de olyan hangosan, hogy szerintem még a szomszéd utcában élők is hallották.

Kínosan megköszörültem a torkomat, és jelentőségteljes pillantást váltottam Kath-szel, aki láthatóan nagyon nem akart ott lenni.

Trappolást hallottunk, és nemsokkal később nyílt is az ajtó.

Nate-et pillantottuk meg, és nagyon úgy tűnt, hogy a srácot épp akkor ébresztettük fel mély álmából; a haja úgy állt felfelé, mint egy taraj, a pólója gyűrött volt, és olyan zavartan pislogott ránk, mintha a szeme közé böktünk volna.

– Hát... ti? – nyögte ki végül.

– Délután alszol? – kérdeztem megütközve. – Hány éves vagy, négy?

– És te mégis mióta hallgatsz Nirvanát? – bökött Nate pólójára Kath. – Azt hittem, nincs zenei ízlésed.

– Ööö... most ezt meg kéne köszönnöm? – motyogta, szerintem nagyrészt saját magának, majd lehunyva a szemét megrázta a fejét, és úgy tűnt, végre magához tért. – Szóval azért jöttetek, hogy a zenei irányultságomat pontozzátok, és az életmódomat kritizáljátok, vagy van valami konkrét oka is, hogy pont titeket itt talállak?

Te jó ég, jól kezdődött ez a barátkozósdi. Fél perce voltunk ott, és már mindenki beszólt valakinek.

– Elmegyünk Josh-hoz, és négyen megbeszéljük, hogyan mentjük meg a világot. – Kath mosolyogni próbált. Nem nagyon sikerült neki.

Nate rezzenéstelen arccal nézett ránk, minden érezelemtől mentesen. Innen tudtam, hogy újra a régi.

– Nem mentjük meg a világot – közölte.