Salemi boszorkák [szünetel]

𝐨𝐜𝐭𝐨𝐛𝐞𝐫 𝟗

Molekuláris manipuláció. Be kell vallanom, halványlila gőzöm sem volt, hogy mi az, így – szégyenszemre – az interneten kerestem a választ (mivel nem mertem megkérdezni Nate-től, mert már így is teljesen az idegeire mentem).

Ha hihetünk a Google-nek, akkor a képességemnek az a lényege, hogy át tudok formálni bármilyen szilárd, folyékony, sőt légnemű anyagot olyan formájúvá, amilyenné szeretném. Példa erre a tegnapi merénylet a nyúllal (amit amúgy még mindig nem hevertem ki – és emiatt már megint alig aludtam valamit), amikor a köveket hegyesre csiszoltam. Állítólag képes vagyok a vizet gömb alakúvá formálni, elszívni a levegőt, és máshová áthelyezni, szóval eléggé frankónak találtam a dolgot.

Bár jó volt tudni, hogy mi a képességem, ez nem változtatott azon a véleményemen, miszerint kiszállok az egészből, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna.

Csipogott a telefonom. Kath írt. Meglepetten olvastam az üzenetet.

„Merre vagy? Mindjárt 10 óra, és lassan indulnánk ruhát nézni a bulira & a bálra. Gyere!!"

A homlokomra csaptam, és frusztráltan összeszorítottam a szemem. Basszus! Teljesen kiment a fejemből, hogy megbeszéltem Kath-szel, hogy találkozunk vele, Nancyvel és az ikrekkel!

Rekordgyorsasággal rendbe szedtem magam (ami nem vett igénybe sok időt, tekintve, hogy számomra fizikai képtelenség a sminkelés, így csak fésülködnöm meg átöltöznöm kellett), írtam Kath-nek, hogy sietek, és már vágtattam is le a lépcsőn. Legnagyobb meglepetésemre Derek jelent meg a látóteremben, a lépcső aljánál, pont rossz helyen, így kénytelen voltam majdnem orra esve kikerülni, mivel nem hiányzott, hogy őt is fellökjem, mint nagyjából fél Salemet az érkezésem óta.

– Á, Agatha! – köszöntött tárt karokkal. – Jó reggelt! Pont hozzád indultam. Beszélnünk kell valamiről. Valami... roppant fontos dologról.

A szám szélét rágtam. Már így is késésben voltam, nem volt időm leállni a nagybátyámmal bájcsevegni.

– Ne haragudj, Derek, de...

– Kérlek, csak egy pillanatot adj! – tette fel a kezét. – Tényleg fontos lenne. Tudod, a szüleid nem akarták elmondani, mert veszélyesnek gondolták, de ez a történtek előtt volt, így úgy érzem, kötelességem...

Ja, hogy a boszorkányos mizériáról akar társalogni? Asszem, azzal elkésett.

– Ha a „boszorkány vagy, Agatha" címszavas klisével kezdődő „nagy veszélyben van a mágusok világa a Prófécia miatt, és mindenki meg fog halni" folytatású sztorit akarod elmesélni, akkor bocsi, de nem vagyok rá vevő – szakítottam félbe idegesen.

Derek olyan fejet vágott mintha leköptem volna.

– Mi... én... – Sarkon fordult. – Bocsáss meg, de meg kell néznem valamit.

Elléptem mellette, és úgy döntöttem, megspórolom neki az utat a könyvtárig.

– Az egész... – Megakadtam egy rövid pillanatra, és úgy döntöttem, hasznosítom a Nate-től szerzett csekély tudást. – „Menedéket" átkutattam. – Elindultam, de még utoljára visszaszóltam a kőszoborrá vált (pedig amúgy is mindig merev) nagybátyámnak. – Ja, és véletlenül kiöntöttem egy páfrányos főzetet. Bocsi.

Azzal meg sem várva a válaszát, végigsiettem a folyosókon (a földszintet már nagyjából be tudtam határolni), kivágtam a bejárati ajtót, és futva siettem Salembe.

⛥⛥⛥

Kath-éket a város szívében lévő parkban találtam meg, a templom közelében. Lélekszakadva rohantam feléjük, és már messziről lóbáltam a karjaimat feléjük, hogy észrevegyenek.