Lélektükör - novelláim

Február 5. (AWS fanfiction)

Először egy kicsit mesélek erről az irományról. Kezdjük azzal: mi is az az AWS? (annak, aki nem ismerné) Ez egy modern metált játszó magyar zenekar, ami 2021. február 5-én elveszítette énekesét, Siklósi Örsöt. Egyesek szerint ez volt a 2021-es év legszomorúbb zenei történése.
Nem ez lett a legjobb novellám, de szerettem volna kitenni, hogy egy kicsit mást is mutassak, mint a korábbi írásaimban. Remélem, hogy annak is tetszeni fog, aki nem ismeri vagy nem szereti ezt a zenekart.

És mielőtt valaki azt hinné, nem tudok számolni (az olvasás közben), leszögezném, hogy ez a történet 2023-ban játszódik.

*Veress Áron (Roni) szemszöge*

Aznap reggel hetek óta először arra ébredtem, hogy a nap betűz a félig leengedett redőnyön. Álmosan felültem, és a naptárra néztem. Február 5. A szörnyű emlékek hatására könnyek gyűltek a szemembe. Már két év eltelt, de még mindig úgy éreztem, mintha itt lenne velünk. Nem csak a zenésztársam volt, annál több. A barátom, méghozzá a legjobbak közül való. Olyan, aki mindig megértett. Mind közül ezért voltam a leghálásabb. Nem tudtam elmondani neki. Pedig annyiszor kívántam, bárcsak még egyszer hallhatta volna...

Nem kell magyaráznom, kiről beszélek. Hát persze, hogy róla. Arról a csodálatos emberről, akiről nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar zenei élet egyik legmeghatározóbb alakja volt, mielőtt tragikus hirtelenséggel eltávozott. Egy ország gyászolta. Egy példaképet, egy hőst, egy csodát veszítettünk el. Hát persze, hogy róla beszélek... Siklósi Örsről. Az egyik nap még olyan eleven volt, mint előtte bármikor, de másnapra csupán üres porhüvely maradt belőle...

Azon kaptam magam, hogy patakzanak a szememből a könnyek. Letöröltem őket, majd eresztettem egy remegő sóhajt, és összekészültem.

Feketébe öltöztem, kifejezve gyászomat. Reggeli közben gyertyát gyújtottam, és bíztam benne, hogy más is így tesz.

Megbeszéltük a srácokkal, hogy találkozunk a mamutfenyőknél 10-kor. Szótlanul tettem meg a körülbelül húsz perces utat. Észrevettem, hogy az emberek bámulnak, de nem igazán figyeltem oda rájuk.

Már mind ott voltak. Egymás mellett ültek a padon, de mindannyian a földet bámulták. Bence vett észre először.

- Szia, Roni - mondta, miközben szája szomorú mosolyra húzódott. Dani és Soma csak felnéztek, és intettek egyet.

- Sziasztok - szóltam, és letelepedtem melléjük.

Percekig csak hallgattunk. Mindenki belemélyedt a saját gondolataiba. Azonban annak ellenére, hogy nem beszélgettünk, mélységesen megnyugtatott, hogy ott vannak mellettem, és hogy ezt az egészet együtt éljük meg.

- Olyan furcsa... - suttogta Soma. - Mintha csak késne. Mintha bármelyik pillanatban betoppanhatna...

Megint csend lett, amit nemsokára én törtem meg.

- Örs nem ezt akarná - jelentettem ki tűnődve.

- Mit? - nézett rám Dani.

- Hogy itt üljünk szótlanul. Azt akarná, hogy ugyanúgy éljük meg ezt a napot, mint bármelyik másikat - felelte helyettem Bence. Könnyek gyűltek a szemembe, és bólintottam.

- Én ezt nem bírom - mondta halkan Soma. - Én csak öt éve ismertem... annyi mindent nem is tudok róla!

- Örsöt senki sem ismerte igazán... megfejthetetlen volt. a személyisége mégis mindig körülvette őt, és betöltötte a helyiséget. Szinte érezni lehetett a kisugárzását... - emlékezett vissza a távolba révedő tekintettel Bence.

- A belőle áradó pozitív energiát - egészítettem ki, miközben letöröltem a könnyeimet. Újból hallgatásba burkolóztunk.

- Ants With Slippers - hallottam magam mögül halkan egy hangot. Egy hangot, mely már szinte fájdalmasan ismerős volt. Nem tudtam tovább magamba fojtani a zokogást, és lassan megfordultam...

Meglepett kiáltás szakadt ki belőlem.

- Mi történt, Roni...? - kérdezte Dani, de az ő szava is elállt a döbbenettől, amikor hátranézett.

Ugyanis az egyik mamutfenyő alatt nem más állt, mint Siklósi Örs.

- Hallucinálok... - motyogta Soma.

- Ants With Slippers - ismételte meg Örs, és közelebb lépett hozzánk. Már láttam, hogy a teste áttetszően fénylik, mintha nem lenne szilárd. - Ezek vagyunk mi. Papucsos hangyák. Ez azt jelenti, hogy nem lehetünk olyanok, mint az átlagos emberek. Még ha abban is térünk el tőlünk, hogy sokkal őrültebbek vagyunk - kuncogni kezdett, és láttam a tekintetében azt a bizonyos vidám csillogást, mint életében.

Bence eszmélt fel először.

- Örs?! De... hogyan?

- Megszöktem, de nemsokára rám találnak. Nincs sok időm. - felelte elkomolyodva.

- Annyira nehéz nélküled - zokogtam. - Amíg még... tudod... éltél - óvatosan ejtettem ki a szót. -, fel sem fogtam, milyen értékes barát vagy! Nagyon hálás vagyok neked! Mindenért!

Örsöt láthatóan meglepte a kirohanásom. Elmosolyodott.

- Roni, te is egy kincs vagy. Ti mind egy kincs vagytok! De ha itt ültök magatokba roskadva, semmiben sem tértek el az átlagtól. Egy hétköznapi ember ugyanazt tenné, mint most ti... na de mit tenne az AWS?

Mit tenne az AWS?, visszhangzott a fejemben. Mit tenne most Örs?

- Zenélnünk kell - jelentettem ki váratlanul. - Ez az életünk. A zene. Mit tettünk, ha fél méterrel a föld felett jártunk a boldogságtól? Leültünk a hangszereink elé, és játszottunk. Mit tegyünk hát most, amikor szinte megöl a bánat és a gyász? - kérdeztem.

- Öntsük dalba... - felelte halkan Soma. Örs mosolygott.

- Büszke vagyok rátok! - szólt. - Figyelni foglak titeket! Éljenek a papucsos hangyák!

Könnyes szemmel elnevettem magam.

- Éljen!

- Na de elég is volt az érzelgős dumából! AWS mindörökké! - mondta Örs, majd rock'n'roll jelet mutatott, ránk vigyorgott... és eltűnt.

Üresebbnek éreztem magam, mint valaha. Zokogni akartam. Olyan volt, mintha újra elveszítettük volna... csak ezúttal még jobban fájt.

És ekkor eszembe jutott az Örsnek tett ígéretem.

- Zenélnünk kell - szóltam, de nem úgy, mintha egy unalmas feladat elé néztünk volna. Úgy mondtam, mintha ez egy izgalmas kihívás lett volna... mert végül is az volt.

Ideje dallamot adni a bánatnak, gondoltam, és nagyon hosszú idő óta először úgy éreztem, rendben vagyok.

2022. 07.11