Lélektükör - novelláim

Lázadás

Amikor a helytartó aznap reggel kipillantott az ablakon, a kihalt udvar szürke képe helyett kígyózó tömeget látott. Férfiak, nők, gyerekek... A vastag üvegtábla nem engedte át a hangot, de a helytartó érezte a tömegből áradó üvöltést, melyet a gyűlölet szült. Lerobogott a lépcsőn, és hálóköntösben kilépett a bejárati ajtón. Mind felé fordultak, és haraggal telve átkozták.

- Nem dolgozunk! - hangzott a kiáltás. A tömeg skandálni kezdte eme két szót. A helytartó nem bírta tovább, elordította magát.

- Elég! - hangja szélvészként söpört végig az udvaron. Az emberek elcsendesedtek. - Azt teszitek, amit én mondok! Tőlem függ a megélhetések, én adom nektek a pénzt, ezáltal az ételt! Az én birtokomon vagytok, és amíg a fejeteket párnára hajthatjátok meleg otthonaitokban, addig nekem dolgoztok!

- Nem! - ellenkeztek. Egy koszos képű tizenéves fiú felállt a szénásszekérre, és a helytartó szemei közé nézve így szólt.

- Maga soha nem törődött velünk. Rosszabb a sorsunk, mint az utcai hajléktalanoknak! Éhezünk, és szegények vagyunk. Elmegyünk innen! - jelentette ki.

- Elmegyünk... elmegyünk innen... - morajlott a tömeg. A fiú leugrott a szekérről, és az emberek élére állva elindult a fekete kapu felé, és kiáramlottak azon. A helytartó magán kívül volt.

- Állítsák meg őket! Állítsák meg! - azonban az udvar kihalt volt. Mind egy szálig elmentek. Magára volt utalva.

A helytartó rövidesen elszegényedett, és nem sokkal később a birtokát is eladta. Bizony jól ráfaragott, hogy fösvényül bánt embereivel.

2022. 06. 07. 

Ezt a rövid irományt (amit a hossza miatt nem hiszem, hogy novellának lehetne nevezni) Neoni MUTINY című dala ihlette.