Lélektükör - novelláim

Mindörökké

A tisztás békés volt, mint mindig. A fiú a fákat, a homályos erdőt bámulta, és közben magába itta a távoli bagolyhuhogással átszőtt csendet. Lehunyt szemmel belemerült ebbe a mozdulatlanságba, míg szinte már azt érezte, hogy maga is egy a tisztás sötét nyugodtságával.

Túl későn vette észre, hogy nincs egyedül.

– Sajnálom, Al – a fiún örömmel kevert sokk söpört végig, amikor a keserű, száraz hangban felismerte Liamet, aztán pillanatokkal később a fájdalom is megérkezett. Arca eltorzult, és térdre rogyott, lassan elterülve a száraz fűben. Nem akarta kinyitni a szemeit, mert félt szembenézni az igazsággal, ám a megdöbbenés és a fájdalom hatására a testében áramló adrenalin helyette cselekedett. Látta Liamet, amin fölé magasodik, előtte a levegőben még mindig ott csillámlott a kín vörös jele. Pontosabban nem is igazán őt látta, hiszen akkor foglalkozott volna a fiú komorságba borult, de elképesztően helyes arcával, mely mint mindig, most is felgyorsította a szívverését, és azzal, hogy szőke haján aranyló csíkot hagyott a nap. De Al most csupán az ellenséget, az árulást látta benne, mely minden gondolatát kiszorította a fejéből, és a helyére düh költözött, az a fajta gyilkos düh, ami elveszi az ember eszét, és nem hagyja józanul gondolkodni. Észre sem véve, hogy fájdalmai elmúltak, nehézkesen felállt, miközben gyűlölettel teli tekintetét egy pillanatra sem vette le Liamről. Egy szinte állatias üvöltés szakadt ki belőle, és rohanni kezdett a fiú felé, ujjai között elektromosság fehér szikrái vibráltak.

Liam nem mozdult. Miközben Alt nézte, amint célba veszi őt, még egy mosoly is megjelent a szája sarkában. Bármilyen haragos is legyen a fiú, Liam tudta, hogy őt sosem lenne képes bántani. És valóban: mielőtt az Al keze körül táncoló szikrák elérhették volna Liam testét, a fiú megtorpant. Máskor szelíd, békés arcát egy kiéhezett vadállat dühe torzította el, látszott rajta, hogy a tudata legszívesebben azon nyomban fájdalmat okozott volna Liamnek, azonban pont ahogy a fiú megjósolta, nem volt képes megtenni. Néhány pillanatig még hangosan zihálva állta Liam tekintetét, aztán lehorgasztotta a fejét, és az ujjai között vibráló feszültség is elült. Lábai ekkor adták fel a szolgálatot, lerogyott a földre, aztán úgy nézett fel, mint aki beletörődött a sorsába. Általában önfeledt, vidám tekintetében most megtörtség tükröződött, és Liam szíve szinte megszakadt, hogy így kell őt látnia. De nem volt más választása.

– Tedd, amit tenni akarsz – suttogta reményvesztetten Al. Már úgyis minden mindegy volt.

– Biztos vagy benne? Nem akarsz újrapróbálkozni? – kérdezte Liam, de nem azért, mert ilyen vicces kedvében volt, sokkal inkább azért, hátha azzal, hogy húzza az időt, elmenekülhet a feladata alól. Al ezen elmosolyodott – Liam még mindig önmaga volt, a legváratlanabb pillanatokban is képes volt viccelődni –, de ez a mosoly hamar le is hervadt az arcáról. Komoran a fiú szemébe nézett.

– Liam... – még az is, ahogy Al a nevét kimondta, bűntudatot ébresztett a megszólítottban. – Szeretlek. Viszonzást nem várok. Arról már rég lemondtam. De azt nem gondoltam volna, hogy el fogsz árulni. – a földre szegezte a tekintetét, és legyűrte a feltörni készülő könnyeit. Liam legszívesebben odakuporodott volna mellé, karjaiba zárta volna őt, és megnyugtatta volna, hogy nem lesz semmi baj. De nem tehette.

– Nem ő árult el téged – vágott a csendbe egy jéghideg hang. A fák közül egy feketébe öltözött nő vált ki, majd ruganyos léptekkel a tisztásra ért. –, hanem te sétáltál bele a csapdánkba.

Liam arcából kifutott a vér.

– Mit keres maga itt? – sziszegte oda az érkezőnek, és közben magát átkozta, amiért nem gondolt arra, hogy valakit utána fognak küldeni.