Lélektükör - novelláim

Fátyolos holdfény

@esthajnal_csillag versenyére

Sam Smith - Fire on Fire

Fejem felett csillagok ragyognak. Ezernyi apró lámpás, milliónyi ragyogó fénypont a fekete, fátyolos égen. Ujjaim reszketegen kinyúlnak feléjük, de nem érhetik őket. Olyan messze van. És oly sötét. Épphogy ki tudom venni a hold körvonalait, sápadt fénye mintha túl kevés volna, hogy elérje a földet, s a földön engem.

Egyedül vagyok. Minden este sötétkék lepel borul a tájra, én pedig a fűbe leheveredve nézem, ahogy az égbolt levedli magáról nappali fényét, és láthatóvá válnak valódi szépségei. A csillagok halovány ragyogása, melyet elhomályosít a nap kihívó világossága, de ilyenkor megmutatják magukat. És a hold. Néha mint egy fénylabda, néha pedig mintha csak szelleme lebegne az égen, halvány fehér aura csupán. Ilyenkor különösen nehéz. Mintha a holddal együtt én is kicsit meghalnék. Ilyenkor túl sokáig tart a várakozás.

De sosem várok hiába. Sosem kell addig a mozdulatlan égboltot bámulnom, amíg hajnalpír önti el a horizontot, és a csillagok ismét eltűnnek. Hiszen minden este megjön Ő.

Ő, akiért még a lelkemet is odaadnám. Ő, akinek gyönyörűsége túlvilági, ésszel felfoghatatlan. Ő, akire ha ránézek, elhalványul körülöttem a világ. Fénye még a legmélyebb magányomat is elfeledteti velem. Csak Ő van, és én. Mi.

Nézem az eget, nézem a csillagokat. A hold szinte áttetsző. Sötét van. Fázom. Egyedül.

És akkor meghallom a lépéseket, puha lábnyomok a nedves fűben. Szívemet melegség tölti el, hiszen tudom, hogy nem kell többet várnom. Felállok, és a lomha fűzfa felé fordulok, aminek ágai közül mindjárt előlép Ő. Még utoljára felnézek az égboltra, a ragyogásra, mely már nem is tűnik olyan feketének. Mély, rózsaszínes árnyalattal kavarognak a felhők, kékes ezüst aura szegélyezi a holdat.

Amikor Ő megjelenik, elakad a lélegzetem. Még annál is gyönyörűbb, ahogy emlékeztem, és minden egyes halk lépése, mellyel közelebb kerül hozzám, angyalok kórusa. Megáll előttem, és én beszívom az őt körüllengő virágillatot. Törékeny ujjai az enyéim után nyúlnak, én pedig gyengéden megfogom a kezét.

- Jazmine. - suttogom.

- Anthony. - suttogja Ő.

Most már nem érdekel a sötétség. Nem zavar a hideg. Minden, ami számít, az Ő, ahogy mély szürke szemei engem néznek. Biztonságban érzem magam, minden félelmem, minden kételyem elillan. A világ változhatott körülöttünk, de Ő örök volt. A hiánya olyan nagy fájdalmat okozna, melyet már nem tudnék elviselni. Ilyenre még gondolnom is kín. Napközben néha attól félek, nem jön többet, és akkor magányom többé válna pillanatnyi egyedüllétnél. De Ő ott van. Minden este. És mindig ugyanolyan gyönyörű.

Fejem felett csillagok ragyognak, de most már nem vagyok egyedül. Ketten állunk a fátyolos holdfényben.

2024. 03. 02.

Csak 400 szó, remélem, hogy ez nem baj. Nagyjából azonnal elkapott az ihlet, ahogy elolvastam a kiírást, ilyen se gyakran van. :-)