Lélektükör - novelláim

Remény

Florian Christl - Hoffnung I-II (ide csak az egyiket engedi betenni, de a a II-t is mindenképpen hallgassátok meg, mert szerintem sokkal szebb, csak rövid)

Remény.

A szótárak annyit írnak felőle: bizakodás a sikerben; feltételezés, hogy egy helyzet jól fog alakulni, változni.
Máshol azt mondják: optimisztikus elmeállapot, amely pozitív eredmények elvárásával kapcsolatos.
Mind megpróbálják megfogalmazni, mind igyekeznek szavakba önteni.

De a remény ennél többről szól.
Ez valami felsőbb erő, valami földöntúli, valami nálunk sokkal hatalmasabb.
Nem tudjuk, honnan származik fénylő szikrája, mely célt, megnyugvást és útmutatást ad abban a fullasztó sötétségben, melyből nem látunk kiutat.
Nem tudjuk, miért ez az aprócska láng az, amely még a legerősebb viharokban sem adja fel a küzdelmet, és miért alszik csak akkor el, amikor már minden más porrá hamvadt.
Sosem érthetjük meg, de talán nem is kell.
Hisz minden, amire szükségünk van, az hinni.

Hinni, még a legsötétebb órákban is.
Hinni abban, hogy van kiút, hogy egyszer felkel a nap, és a feketeség eloszlik, az ég kiderül.
Hogy még látni fogjuk a fényt.
És ha ezt az egész lényünkkel elhisszük, ha testünk minden porcikája ezért reszket, a fény jönni fog.
Először csupán egy szikra lesz, de ez a szikra aztán lángja lobbantja lelkünket, és a reménnyel égő lényünk majd utat mutat, és kivezet a sötétből.

Ám ha nem tápláljuk ezt a tüzet, fénye könnyen tévútra vihet.
Ha egy pillanatra is kételkedni kezdünk a remény erősségében és nagyságában, ha egy másodpercre is elbizonytalanodunk afelől, hogy nemsokára itt a reggel, akkor a belső fényünk el fog halványulni, majd lassan elalszik, újból egyedül hagyva minket a feketeségben, mely ekkor talán még sötétebbnek és sűrűbbnek fog érződni.

Senki sem bírja sokáig az éjfél viharos tengerében.
Néhányan kapálóznak egy ideig, lelkükben kétségbeesés, majd sorsukba beletörődnek, és lassan abbahagyják a küzdelmet, mozdulatlanná dermedve a sötét mélységben.
De néhányan addig úsznak, amíg a távolban fel nem sejlik a nap vörös korongja, és a horizonton megjelenik egy sziget, füve zöld, patakjai kristályosak. Itt a hullámok elcsendesülnek, és egyszer csak megérzik a talajt a talpuk alatt.
Aztán kiúsznak a partra, és elterülnek a homokban.

Sikerült.
Hittek benne, küzdöttek, és sikerült.
Nem kételkedtek abban, hogy a lelkük tüze, melyet saját reményük szikrája gyújtott meg, el fogja vezetni őket a célhoz.
Tudták, hogy így lesz.

Erről szól a remény.
Hinni, szinte tudni, hogy a végén meglátjuk majd a fényt, mint ahogy a nap is felkel minden egyes sötét, nehéz éjszaka után.
Ez nem csupán egy elmeállapot.
Ez körbefonja az egész testünket, bekúszik a csontjainkba, felvirágozza a lelkünket.

Néha csak egy szikra kell ahhoz, hogy megtaláljuk az utunkat a sötétben.
Csak hinni kell benne.

2023. 12. 22.