Lélektükör - novelláim

June

Imagine Dragons - Monster című dala ihlette, de őszintén a történetnek nem sok köze van hozzá.

Elise mindig is érezte, hogy valami nincs rendben vele. Valaki csapdába esett a testében, és ki akart törni. Napfényre szomjazott. Sosem tudta igazán bebizonyítani. Nem lehetett röntgennel kimutatni, emberi szem által észlelhetetlen volt. A lány mégis tudta, hogy odabent van. June-nak hívta őt. Fogalma sem volt, miféle lény lelke lehet az. Néha eszébe jutott, hogy talán megszállták őt. Talán az édesanyja eladta Elise a lelkét az ördögnek, mielőtt még megszületett volna. Lehet, hogy a vágy a szabadságra valójában vérszomj. Azonban sosem érezte úgy, hogy June ártalmas lenne.

June néha teljesen átvette Elise emléjét. A lány ilyenkor lekuporodott a sarokba, és képtelen volt megszólalni. Tudatában volt a testének, de nem irányíthatta azt. Szemei előtt egy másik élet pergett le. Talán emlékek voltak, talán csupán egy látomás.

A fiú, akit gyakran látott ezekben a halvány képekben, nagyjából egyidős lehetett vele. Elise sosem hallotta a nevét, azonban szeretett rá June megtestesüléseként gondolni. Néha kívülről látta az eseményeket, néha a fiú szemével. Mintha egy filmet nézett volna, azonban az egész ködös volt, homályos. A háttér mindig kivehetetlenül kavargott, a legtöbb ember arca ki volt takarva, mint a felvételeken. És néha, amikor végre újból kitisztult az elméje, Elise percekig meg volt róla győződve, hogy ő maga June.

Borús őszi nap volt. Elise sötét karikákkal a szeme alatt vánszorgott le a lépcsőn csütörtök reggel fél hétkor. Félálomban magára kapta ruháit (később rádöbbenve, hogy kifordítva), megfésülte dús világosbarna haját, és megmosta fogát. Reggeli közben nem nagyon beszélt, bár az öt évvel fiatalabb ikerhúgai nem is igazán engedték megszólalni. Lelkesen, egymás szavába vágva meséltek arról, milyen rajzfilmet láttak előző este a tévében. Elise mosolyogva hallgatta őket, majd az órájára pillantva hirtelen tágra nyílt a szeme, és elrohant a buszhoz.

Az ismeretlen testek közé nyomódva fáradtan lehunyta a szemét, azonban a késő éjjel látott képek nem hagyták megnyugodni. June különösen zaklatott volt, emelt hangon kiabált valakivel, miközben az óra hajnali egyet mutatott. Hangja mintha egy távoli telefonból jött volna, Elise nem egészen tudta kivenni a szavait, mégis pontosan tisztában volt vele, miről beszél a fiú. Azt magyarázta, hogy néha furcsán érzi magát, és mintha előtörne belőle valaki, akiről nem tud. Az illető azonban lehülyézte őt, és üvöltve állította, hogy biztosan hazudik.

A fiú által körülírt esemény riasztóan hasonlított az ő élményére June-nal. Nagyon szerette volna azt hinni, hogy amit látott, igaz, hogy nincs teljesen egyedül, azonban nem lehetett biztos benne. Nem tudhatta, hogy ez az egész dolog nem csupán az elméjének furcsa szüleménye-e. Talán June-t is az agya kreálta, hogy ne legyen olyan magányos.

Gondolataiba mélyedve lépkedett az iskola szürke épülete felé. Belépve nem köszönt a portásnak. Furcsán érezte magát, minden olyan távolinak tűnt, mintha álmodna, holott tisztában volt vele, hogy ez a valóság. Éppen a folyosó közepén járt, úton a szekrénye felé, amikor ismét megtörtént. Látása szakadozni kezdett, a kép el-elsötétült, és Elise pánikolva nyitotta ki a legközelebbi ajtót, mely egy takarítói szertárba vezetett, aztán lerogyott a földre.

Ezúttal más volt. Egy iskolát látott, határozottan ki tudta venni a padokat, a kopottas barna szekrényeket, és tudta, hogy ismeri ezt a helyet, de valahogy mégis minden teljesen idegennek hatott. June szemével látta az eseményeket (vagy talán a saját szeme volt? De egyáltalán ki is volt ő maga?). A fiú félénken lépkedett a folyosón, diákhangok örvénye vette körbe, pletykák és hírek röpködtek a feje fölött.

– Láttátok, miben jött ma reggel Elise? A csajnak semmi divatérzéke nincsen – hallatszott valahonnan egy lány nevetése. Elise fel akart ordítani, jól megmondani a magáét neki, de June nem engedelmeskedett. Ekkor azonban tompa kiáltás ütötte meg a fülét, bár azt nem tudta megállapítani, hogy ő hallja-e vagy a fiú. Mindenesetre June teste elindult oldalra, átvágva a tömegen, folyamatosan elnézést motyogva, és egy fehér keretes ajtóhoz érve óvatosan benyitott.

Elise-nek kellett egy pillanat, hogy felfogja, amit lát. June egy csapzott, barna hajú lányra nézett le, aki magzatpózban kuporgott a földön, és előre-hátra ringatta magát.

Ő volt az.

Szeme kipattant, és immár ő is látta a fiút. Világos, göndör haja pont olyan volt, ahogy emlékezett rá, kékeszöld szemei aggódva vizslatták őt.

Mielőtt még végiggondolhatta volna, megszólalt.

– Te vagy az.

– Bocs, de ismerjük egymást? – kérdezte furcsán a fiú.

– Te vagy June – folytatta szinte lázasan Elise. – Téged látlak, amióta csak az eszemet tudom.

A fiúnak összezavarodottan állt egyik lábáról a másikra.

– Jól vagy? Kiabálást hallottam, és gondoltam...

– Nem érted! – a köd még mindig nem egészen oszlott el Elise szemei elől. – Tudom, hogy időnként neked is látomásaid vannak. Rohamszerűen támadnak, elsötétül a tekinteted, és engem látsz – csak félig volt tudatában annak, amit beszél, mégis tudta, hogy igaz. Talán June volt, aki szólt a testéből. Nem maga a fiú – csupán a lelkének egy darabja, ami az univerzum egy hibája miatt rossz testben ragadt. És most vissza szeretne térni oda, ahová tartozik.

A fiú szeme lassan tágra nyílt.

– Te vagy az – suttogta, majd félénken nyújtotta a kezét Elise felé. A lány megfogta azt.

Történt valami. Mintha újra megszületett volna, erősebbnek, valódibbnak érezte magát, és szája akaratlanul is önfeledt mosolyra görbült.

June eltűnt a testéből.

Nem bánta. Hiszen itt állt előtte.

2024. 09. 05-6.

Mi a véleményetek?

Alexis <3