Always [ Billy Hargrove ff ]

4. Safe place

Reggel viszonylag korán keltem, mivel elkellett tűntetnem a tegnap este nyomait, mivel kissé kisírtam szemeimet. A suliba jövet, a kocsiban mindent elmeséltem Stevenek, kivéve azt hogy este álomba sírtam magam. Így is eléggé túl reagálta, és egész nap ilyeneket kellett tőle hallgatnom:

- Én megölöm! De tényleg! Hogy lehet valaki ekkora pöcs?! - akadt ki megint a semmiből miközben a folyosón sétáltunk.
- Steve, kérlek, nyugodj meg, mert ha így folytatod, én foglak téged megölni, hogy megmaradjon az épp elmém. - akadtam ki, mivel már pár órája az idegeimen táncol.
- Jó, bocsi! - nézet rám. - De akkor is megölöm! - tette hozzá halkabban, mire mindketten elnevettük magunkat.

~~~~~

Mikor vége lett az utolsó előtti órámnak, elindultam volna az utolsóra is, de ekkor nagy hangzavart hallottam meg a folyosóról. A hang irányába mentem, ahol a fél iskola összegyült és valamit néztek. A tömeg elejére szenvedtem magam, ahol Steve véresre vert arcával találtam szembe magam, rajta Hargroveval aki még mindig ütötte. Senki nem mert szólni semmit, a tanárok pedig nem tudtak nagyon oda férni a tömeg miatt.

- Hagyjátok abba! - kezdtem el üvölteni.
Nyilván ez semmit nem segített, és Hargrove ugyan úgy ütötte barátomat, kinek arca egyre rosszabbúl nézett ki.

- Billy, hagy abba! - üvöltöttem még mindig a fiúnak, de hangom elcsuklott, s szemeimbe már könnyek gyűltek. Egy percre abba hagyta barátom ütését, és tekintete rám szegeződött. Ezt pár tanár kihasználta és egyből levették a nyerésre álló fiút, barátomról. Egyből oda futottam hozzá, s leültem mellé a földre könnyeimmel küszködve.

- Steve, hallasz? - folyt le egy könnycsepp arcomon. Az eszméletét vesztett fiú nem válaszolt.

Pár perc múlva megérkeztek a mentősök akik elvitték őt, és Steve kocsijával, siettem a kórházba ahogy csak tudtam. Egyből egy nővérhez rohantam, hogy megtudjam hol találom agyonvert barátomat.

- Elnézést! Steve Harringtont merre találom? - kérdeztem aggodalmas hangon.
- 207-es szoba, de még nem mehet be hozzá!
- És mikor mehetek be hozzá legkorábban? - faggadtam tovább.
- Egy fél óra múlva! - mosolygott felém a nővér.
- Rendben, köszönöm! - erőltettem magamra egy mosolyt, és leültem egy székre.

Nagyon ideges voltam. Nem tudtam mi történt pontosan, és hogy mennyire súlyos ez az egész. Nem sokkal később, valaki leült mellém. Nem igazán törődőtem vele, mindaddig, még meg nem szólított.

- Elizabeth.. - nézett rám megbánással teli arccal.
- Mit akarsz, Hargrove? - kaptam rá könnyáztatta szemeimet.
- Én.. Sajnálom! - sütötte le szemeit.
- Azt hiszed tőlem kell bocsánatot kérned? Nem én fekszem egy kórházi ágyon, eszméletemet vesztve, hanem Steve! Miattad! - vágtam a fiú fejéhez feldúltan.
- Én nem akartam vele verekedni! Ő esett nekem! - kezdett ő is kissé ideges lenni.
- És akkor miért verted véresre? - akadtam ki.
- Mert.. Elvesztettem az eszemet, oké?! - a fiú hangja egyre idegesebb lett, és hallatszott benne hogy mennyire megbánta amit tett.
- Nem foghatsz mindid mindent erre! - feleltem unottan.
- Most tényleg? Megint itt tartunk?! Bocsánatot kérek, erre pedig nekem esel! - egyre erősödött hangjában az idegesség.
- Mert a legfontosabb ember számomra, miattad kórházban van! - kaptam fel a vizet, s éreztem hogy szemeimből elkezd folyni a könny.
- Mondom hogy ő esett nekem! - emelte fel mégjobban hangját.
Észre vettem hogy egyre többen kapják ránk kíváncsian tekintetük, ezért gyorsan feláltam, s kimentem a kórház elé. Hargrove még oda is követett, nagy örömömre.

- Nézd Lizzie, én tényleg nagyon sajnálom! - állt meg mellettem.
Semmi kedvem nem volt már veszekedni, egy ideje annyi mindent elnyomtam magamban, hogy már nem bírtam. Minden feltört bennem. Könnyeim elkezdtek folyni, megállás nélkül.
- Gyere ide! - tárta szét kezeit Hargrove, amibe egyből beletemettem magamat.
- Semmi baj! - sutogta halkan, de mégis úgy hogy jól halljam, s megpuszilta fejem tetejét.

Tudatában voltam annak, hogy most épp kinek a karjai között voltam. És nagyon jól emlékszem miket tett az elmúlt pár napban velem, mégis.. Úgy éreztem biztonságban vagyok, mintha, senki nem bánthatna.

Már vagy egy öt perce Billy karjai között voltam, mikor feleszméltem, hogy már biztos letelt a fél óra.

- Úristen, Steve! - egyből kiújtam a fiú karjai közül, s rohanni kezdtem a 207-es szoba felé.

Mikor benyitottam, Steve nyúzott, sebes fejével találtam szembe magam.

- Szia te köcsög! - siettem egyből ágya mellé, s szorosan megöleltem.
- Áuh, óvatosan! - mondta a fiú kínjában nevetve. Elhúzódtam tőle, majd kissé dühösen rá néztem.
- Hülye gyerek! - ütöttem halványan válba.
- Ezt most miért kaptam? - nézett rám értetlenül.
- Meg mondtam hogy ne köss belé! Tudod te mennyire megijedtem?! - tekintetem még mindig villámokat szort rá.
- Honnan tudod? - lepődött meg.
- Beszéltem vele.
- Most tényleg, szarrá vert erre te beszélsz vele? - kérdezte halványan nevetve, mire bordájához kapott.
- Nem terveztem, de így jött ki! - vontam vállat. - Igazából, egész aranyos volt.. - emlékeztem vissza, megnyugtató ölelésére.
- Na szép! - játszotta a sértődötett Steve, mire rá pillantottam nevetésemet vissza folytva, amitől mindketten nevetésben törtünk ki.
-Ilyet többet ne csinálj, értve voltam? - vetettem rá egy komoly pillatást.
- Jó.. - forgatta meg szemeit. - Átgondolom. - tette hozzá egy mosoly kíséretében.
- Megütlek! - húztam én is mosolyra ajkamat.
- Hé, hé, azért óvatosan! - nevette el magát.

Fél órát tudtam Stevevel lenni, mivel vége lett a látogatási időnek. Most három napig biztos hogy bent fogják tartani, és nagyesélyben agyrázkódása is van. Viszont holnap suli után újra jövök hozzá, és ez így fog kinézni még ki nem engedik. Beültem Steve kocsijába, s elindultam haza felé. Út közben egy jól ismert formás segg tulajdonát pillantottam meg, sétálni az út szélén.

- Elvigyelek? - vettem fel az ő tempóját.
- Nem kell, a sulinál van a kocsim. - felelte.
- És oda ne vigyelek el? - kérdeztem.
- Hát.. De, miért is ne? Köszi! - mondta Billy, s bepattant az anyós ülésre.

- Szóval akkor, nincs harag? - törte meg a csendet.
- Ezt egy szóval nem mondtam, de.. Kezdek megbocsátani, ugyan nem azt amit Stevevel tettél, sőt, azt nem is nekem kell hogy megbocsássam. De, közelj jársz a megbocsátáshoz Hargrove! - fordultam egy széles mosoly kíséretében a fiú felé, mire ő is elmosolyodott.
- Vigyázz! - emelte fel hangját, s egyből az útra kaptam tekintetem. Majdnem belementem a másik sávban haladó autónak.
- Bazmeg, meghalok ha baja lesz a kocsinak! - fújtam ki a levegőt.
- Tényleg, hogy hogy te vezeted Harrington autóját? - érdeklődőt.
- Siettem a kórházba, ezért ezzel mentem, de szerintem amíg nem engedik ki, ellopom tőle. - húztam fél mosolyra számat.
- Ez egy jó ötlet! - nevette el magát rajtam a fiú.

Nem sokkal később, lekanyarodtam a gimnáziumnál, s lefékeztem a parkolóban. Billy kiszált az autóból, és becsukta maga mögött az ajtót. Még gyorsan vissza fordult felém.

- Köszi hogy elhoztál, még találkozunk! - húzta mosolyra tökéletes ajkát, s elindult a kék Camaro felé.

"Még találkozunk", hogy érti ezt? Értetlenkedtem magamban.