Always [ Billy Hargrove ff ]

10. Billy, please..

Útunk a labóratium felé vezetett minket. Gyanítottunk hogy ami az előbb történt a demogorgonokkal, köze van hozzá. Legalabbis nem volt kizárva.

Azon voltunk hogy valahogy kitaláljunk az erdőből. A gyerekek nem nagyon szóltak egy szót sem. Különösen Max nem. Szegényt biztos nagyon sokkolták a történtek, sok lehetett neki ez így egyszerre. Még nem értünk ki a sűrű fa tömegből, de már láttuk a végét. Az is valami. Stevel a sor elején mentünk. Hangokra lettünk figyelmesek. Olyan ismerősek voltak.. Mindaddig nem jöttem rá honnan, míg Steve meg nem szólalt.

- Ez nem Nancy hangja? - furcsálta a fiú.
- De, igazad lehet.. De mit keresne itt? - Nem értettem semmit. A mai napban kezdtem egyre jobban elveszni.

Mire kiértünk az erdőből, láthattuk hogy Steve nem tévedett. Nancyvel találtuk szembe magunkat, ki harcra készen pisztolyával felénk célzott, ám a lány közel nem volt egyedül. Johnatan is vele volt. Tekintetem legjobb barátomra kaptam, ki csalódottságát próbálta elrejteni ahogy csak bírta. Ez így nagyon nem oké..

- Steve? Lizzie? Mit kerestek itt? - kérdezték osztálytársaink szinkronban.
- Bébiszitterkedünk. - mutatott egy kínos mosoly kíséretében háta mögé, a gyerekekre akik ebben a pillanatban értek ki az erdőből.
- Ti mit kerestek itt? - szakítottam félbe a kínos csöndet, ami kezdett letelepedni közénk.
- Willért és Mikeért jöttünk.
- Ide? - mutatott Steve egy halvány, értetlen mosolyal az épületre.
- Willt tegnap este Joyce behozta, mert történt vele valami, azt pontosan nem tudjuk hogy mi, de gyanítjuk hogy még mindig odabent vannak, Mikeal együtt. - hadarta el gyorsan Nancy.
- Ha ez így van, nagy veszélyben lehetnek.. - gondoltam át a dolgokat.
- Mi is éppen ettől félünk. - kapta ránk kéttségbe esett tekintetét Johnatan.

- Akkod menjünk be, segítsünk nekik! - emelte fel Dustin hangját, magára hívva a figyelmet.
- Nem tudunk, zárva az ajtó. - közli az egyik legnagyobb problémánkat a lány.

A következő percekben az út kellős közepén szobrozva figyeltük ahogy Dustin és Johnatan babrálják az őrbódéban létező összes gombot annak reményében, hogy valamelyik végre csinál valamit. A semmiből hirtelen kigyulladtak a fények,s a kapu is kinyilt.

- Megmondtam hogy rosszúl próbáltad! - húzta ki magát a kis göndör, büszke pillantások közt, s osztálytársunk unott tekintetét pásztázta. Esélyünk sem volt a labóratium felé indulni, mert nem sokkal egy igen jól ismert autót pillantottunk meg felénk közeledni. Egy hiretelen mozdulattal fékezett, mikor a sofőr megpillantott minket. Ablakát lehúzta, tekintete aggodalommal teli volt. Nem tudom mi történt odabent, de biztos semmi jó.
- Szálljatok be ahányan csak tudtok, azonnal el kell mennünk innen! - emelte fel halványan Hopper hagját, mivel egyre jobban éreztette a problémák súlyát. Steve, Dustin és én gyorsan beszálltunk, a többiek pedig a másik autóval követtek minket.

A Byers házban voltunk. Mindenki mesélt a mai nap legnagyobb problémáiról melyekhez egy megoldás vezetett vissza bennünket.

- Be kell zárni a kaput! Miért tanácskozunk még mindig ezen? - emelte fel Steve hagját.
- Hogy akarod? Figyelünk! Mivel Tizenegy nyittota ki, ezért nélküle eléggé nehéz ez a dolog, nem gondolod? - kötött bele Dustin a fiúba helyettem.
- Oh, igazad van.. - vakarta meg kínosan tarkólyát.

A tanácskozások egyre durvábbá folyamodtak,s szinte már gyilkolták egymást. Egyedül Joyce ült a kanapén fejéből kimeredve, könnyeivel küzködve. Megtudom érteni. Most veszítette el Bobot.. Borzalmas így látni, hiszem ő számomra a második anyukám. Egy szó nélkül oda sétáltam hozzá, óvatosan leültem mellé,s egy szoros ölelésbe vontam. A nő arcán egy röpke könnycsepp csordult le. Szeretett volna erős lenni, de nem jött össze. Szívem összeszorúlt.
Elképzelni nem tudom mi lenne velem ha elveszíteném őt...